Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Bori Imre: Krúdy Gyula
reprezentánsainak táborába. Több érv, több bizonyíték kellene, ám a monográfus inkább kinyilatkoztat, semmint teoretizál. Az irodalmi szecesszió léte, jelentősége, karakterjegyeinek meghatározása nem egykönnyen csillapuló viták tárgya mostanában. Ellentétben többekkel, hisszük e terminus lényegkifejező és termékeny voltát, már csak ezért is igényeltük volna, hogy a magunk felfogását a Boriéval igazolhassuk, helyesbíthessük, netán konfrontálhassuk. Sajnos, nem kerülhetett erre sor, a könyv használta szecessziófogalom kontúrjai sejtelmesen elmosódnak, így a „nagy évtized” értelmezésében nem kapunk kellő bizonyosságot. Számos megfontolás int bennünket mégis: Bori álláspontja helyes, tétele gyümölcsöző lehet, ha a Krúdy képviselte szecesszió sajátosságait alapos argumentációval bekerítjük majdan. Másként áll a dolog a pálya egyéb szakaszainak minősítését szemlélvén. Nem hisszük A podollni kisértet állítólagos preraffaelitlzmusát (a monográfus itt is adósunk marad a fogalom definiálásával, nem tisztázza megnyugtatóan preraífaelitizmus és szecesszió viszonyát stb.), az Ancsurkáról idézett részleteket legfeljebb a biedermeier szóval illetnék, egyáltalán: a mű elemzését önkényesnek találjuk. Nagy Miklós Krúdy és Jókai c. tanulmánya érvényesebb most, mint valaha. A „mikszáthos” periódus mik- száthosságát is jóval erősebben hangsúlyoznék, mint Bori, elismervén, hogy új hang, új írói attitűd is készülődik itt, néha csak lappangva, tétován, másszor viszont a ráta- lálás fölényével és biztonságával. Az anekdota-antianekdota viszonyáról mondottakat némileg rejtélyesnek, kifejtetlennek érezzük, s kivált nem értünk egyet az András- csik örököse c. regény kommentálásával. Szerfölött bajos ezt a művet a „dzsentritematikát összefoglaló és szintetizáló” alkotások egyikeként szemlélnünk, részint esztétikai gyarlóságainak okán, másrészt azért, mert az Andráscsikok — nem dzsentrik.' A Bori emlegette hősök genezisében is bízvást elhanyagolható a Jókai-hatás, annál erősebben érvényesül a „nagy palóc” inspirációja. — A húszas évek elejének szür- realisztikus tendenciáit Kemény Gábor és Molnár Zoltán Miklós kutatásai is valószínűsítik, bár nagy szükség lenne itt további, elmélyült vizsgálódásokra, nehogy felületi hasonlóságok, véletlen egybeesések alapján ítélkezzünk. (A monográfia Picasso és Chagall analógiáit — tetszetősek noha — mindenképp ötletszerűnek, publicisz- tikusnak találjuk.) A legnagyobb hitetlenséggel mindenesetre a Krúdy utolsó évtizedének tárgyias jellegéről hírt adó fejtegetéseket nyugtázzuk. Nincs kétség: írónk jól regisztrálhatóan változik ez utolsó periódusában. A témák módosulnak, ábrándtala- nabb, komorabb a világszemlélet, ítélkezőbb a hang és — jobb híján használjuk a szót — egyszerűsödik is valamelyest a korábbi korszakokhoz képest. Ámde hogy mindez nagyjából ekvivalens volna a líra (sőt, az epika) tárgyias fordulatával — már a Nyugat első nemzedékénél, legkivált pedig a másodiknál szemlélhető ez —, mi több, hogy Krúdyt e viszonylagos metamorfózis a neue Sachlichkeit európai áramlatának részesévé avatná? Nos, ez roppant merész és látványos, épp csak nem kellően megalapozott teória, vágykép, fikció inkább, mint valóság. Bori — nem első eset ez a könyvben — kinagyít, abszolutizál bizonyos elemeket, egy kétségkívül meglévő, de nem uralkodó tendenciát. A tiszaeszlári Solymosi Esztert például valóban minősíthető riport- vagy dokumentumregénynek, ám az már elfogadhatatlan számunkra, hogy az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél c. novellaremeklés „evésleírásai” „közlő jellegűek”, bizonyítván a végső periódus tárgyias törekvéseit. Eltekintünk a további példáktól. Túl sokban azonos (vagy hasonló) Krúdy utolsó évtizedének művészete a korábbival, hogysem teljes, kiváltképp tárgyias fordulatról beszélhessünk. S mihez kezdjünk az újra meg újra fölemlített Thomas Mann és „Varázshegy” analógiákkal, amiden e változás bizonyítékaival ismerkedünk? Olyan távoli gondolatkörbe és égtájakra ragadnak bennünket e vélt összefüggések, amelyek éppen a tárgyiasság szféráitól és szerzőnk művészetétől idegenek teljességgel. Bori többnyire tüneményesen, de gyakorta elégséges fedezet híján asszociál, így tűnik fel a monográfia lapjain Apollinaire, Shaw, Gide, Bartók és számtalan más nagyság neve, mindig Krúdy analógiájaként. Csillogó, bár tüstént kihamvadó röppentyűk ezek, nincs tartós fényük a vizsgált művek és periódusok bevilágításához. 'Nemigen tarthatni többre őket a szellem, egy-egy hirtelen feltoluló ötlet szép, ám kurta kalandjánál. Hogy a Boldogult újkoromban 593
