Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Bori Imre: Krúdy Gyula
a „Krúdy-hősök „varázshegye” volna, tudatos párhuzamként? Hogy a Rezeda Kázmér szép életében Hans Castorp sorsa ismétlődnék, szintúgy téveszthetetlen analógiákkal? Lehetséges, bár nem valószínű. Mindezt igazolni is kellene, érvek garmadájával, tisztázva rögvest, vajon genetikus avagy szimpla véletlenen alapuló tipológiai párhuzamokkal van dolgunk. Amíg ezt nélkülözzük, kockázatos teóriákat építeni ily ingatag alapokon. S bármi hízelgőek is — látszólag! — Krúdy számára emez összefüggések, bármennyire „megemelik” is az analógia erejével, tehát mesterségesen egy- egy művét, valójában nagy veszélyt rejtegetnek. Gide és Thomas Mann felől nézvést aligha érthető meg írónk művészete a maga téveszthetetlenül egyedi mivoltában, illetve olyan gondolatrendszerek és irodalmi folyamatok sodrásába kerül így az oeuvre, amelyekben — igazából — legföljebb egészen kicsiny hányadával otthonos. Előnytelenek és idegenek Krúdy szempontjából az efféle összevetések, akár a — nem e monográfiában — folyvást hangoztatott Proust-párhuzam. A vörös postakocsi alkotója nem az intellektuális próza nagymestere, legjobb könyveiben sem a tudatos elem, a fölényes ráció, hanem az ösztönösség, a reflektálatlan élet- és fantáziaanyag dominál. Egymást kizáró minőségek társítása zűrzavart kelt, óhatatlanul. Szintúgy erős fenntartásaink támadnak gyakorta, amidőn Bori a magyar irodalom kontextusában asszociál. Amily frappánsnak tetszenek példának okáért a Csáth- párhuzamok, olyannyira hitetlenül fogadjuk az Ady, József Attila-, Szabó Lőrinc-, Déry Tibor- stb. utalások többségét. Kiragadott sorok, felületi hasonlóságok bajosan lehetnek a rokonság, az összefüggés bizonyítékai. Legkivált a Krúdy—Déry kapcsolat tetszik mesterkéltnek és hamisnak. Több mint kétséges számunkra, hogy Az aranybányától és a Hét Bagolytól valaminő szálak vezetnének A befejezetlen mondathoz. A hirtelenül kipattanó és csábos ötletnek ezúttal sem tud ellenállni Bori, s túlfeszíti tüstént, csakúgy, mint a Thomas Mann-párhuzamokat. Innen van, hogy noha roppant sokszálú utalásháló szövődik az életmű köré, Krúdy valódi helyét illetően mégis bizonytalanságban hágy a monográfia. Szemkáprázva ügyeljük az ötletek nyugtalan vibrálását, az asszociációk sziporkázó tűzijátékát, pontos körvonalak érzékelésére képtelenül immár. A lenyűgöző bűvészmutatvány közepette észrevétlen fellazulnak, elmosódnak a kontúrok, s impresszionista foltok sejtelmes derengése fogad ott is, ahol a józan intellektus határozott és rajzos vonalvezetésre bukkannék. Bori úgy építi be Krúdy oeuvre-jét a magyar irodalom koordinátarendszerébe, hogy minduntalan megszakadnak a valós összefüggések, jócskán módosulnak és kérdésessé válnak régtől tételezett értékek és arányok. Nem térhetünk ki e különös jelenség magyarázata elől. A monográfia koncepciójában — mutatis mutandis — ugyanazon felfogás ölt testet, amelyet szerzőnk hovatovább másfél évtizede nem lankadó hittel és eréllyel képvisel. Az értékhangsúlyok merőben újszerű elosztása volna e teóriának korántsem egyetlen, de tán feltűnőbb attribútuma, s híven kifejezi a vizsgált könyv is az elképzelés premisszáit és konklúzióit. Bori másként ítéli meg irodalmunk fejlődésmenetét, nagy alkotóink — jobb híján mondjuk így — hierarchiáját, mint általában szokásos. Ezért lett, vizsgálván modern líránkat, az avantgarde-centrikus felfogás tüzes apostola, s ezért lép elénk Krúdy-monográfiájában is egy újfajta realizmus-elmélet és gyakorlat szószólójaként. Könyve (kimondva-kimondatlanul) mindvégig Móricz-ellenes vitairat gyanánt is funkcionál. Bori elméletében A vörös postakocsi szerzője tölti be a kor igazán reprezentatív alkotójának szerepét, csak ő az, ki — szemléletben és módszerben egyszersmind — az ízig-vérig modern, megkésettségtől, provincializmustól mentes magyar epika megteremtésére képes. Küldetése, vállalása jószerint balzaci, s amit létrehoz — szintézisre törvén, ámbár azt végül is el nem érvén — egy korszerű „Emberi színjáték” nagy víziója. Ehhez azonban szakítania kell minden bénító konvencióval, hadat kell üzennie a próza immár elavult fogásainak és hagyományainak, egyszóval: az önnön lehetőségeit már kimerítő 19. századi realizmusnak. „A közvetlen ábrázolás ideje már elmúlt a magyar irodalomban is” — hangoztatja Bori —, ki ezzel a módszerrel él, csupán a felszín látványait rögzítheti. (Álláspontjának bővebb kifejtését — leplezetlenül Móricz-ellenes éllel — a Fridolin és testvéreiben lelhetjük föl.) A látszat- és a lényegvilág oly messzire szakadt egymástól, hogy ez utóbbinak 594
