Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Bori Imre: Krúdy Gyula

legfőbb kifogásunk is), hogy a hipotézisek) íve merészebb, mintsem az alapozás mé­reteiből biztonsággal következhetnék, s a fiológiai elmélyülés, a bizonyító apparátus koránt sincs arányban a konzekvenciák bátorságával. Nagy kár, mert óhatatlanul csökken ilyformán az interpretáció meggyőző ereje. Krúdyról kiformált markáns felfogását nem e monográfiában képviseli legelsőül a szerző. Megtette ezt már 1976-os könyvének, a Fridolin és testvéreinek legnagyobb lé­legzetű tanulmányában, Krúdy Gyula „nagy évtizede” címmel. Mostani művének ter­jedelmében és argumentációjában egyaránt legimpozánsabb hányada — óhatatlan rövidítésekkel és tömörítésekkel — megismétli a korábbi véleményt, s az itteni több­let „mindössze” annyi, hogy felfogásának érvényét Bori immár a teljes életműre ki­terjeszti. Ennek következménye persze némi (bár bizonnyal tudatosan vállalt) arány­talanság; a nyitó- és a zárófejezetek mennyiségben, itt-ott minőségben is jócskán a közbülsők mögött maradnak. A „nagy évtized” (időkeretét kb. 1911 és 1922 adná) mi­nél meggyőzőbb interpretációjáért Bori jóformán minden egyebet kurtára fog vagy háttérbe szorít, elannyira, hogy okfejtése a könyv elején és végén néhol már elna­gyolttá, vázlatossá, sőt felületessé válik, némely kijelentései enigmatikusnak vagy alá- dúcolatlannak tetszenek. Ezzel függ össze nyilván az írói biográfia tárgyalásában ta­pasztalható következetlenség is. A bevezető és a lezárás felvonultatja a szerző bohém ifjúságának és keserűen számkivetett utolsó éveinek némely életrajzi tényeit (morzsák ezek is, ámde itt épp elegendőek), hogy a művészi kiteljesedés évtizedeinek aligha lé­nyegtelen — s nem csupán a magánszféra szempontjából figyelmet érdemlő — ese­ményeiről egyetlen szó se essék. Korántsem a színesen felhozó s ellenőrizhetetlen hitelű Krúdy-mítoszok és ráfogások, netán az életrajzi kuriózumok beépítését avagy ráérős taglalását hiányoljuk, ámde mindenképp meglepő, hogy a zeniten tanyázó író tárgyalása közben mellőztetnek a biográfia legszikárabb adatai is. Még csak hala- vány utalások sem hangzanak el arról, minő szálak fűzték Krúdyt a művészeti és a társadalmi progresszióhoz (pl. Károlyi Mihályhoz és köréhez), említetten marad az 1920—21-ben lefolyt sajtóhajsza stb. — holott nemcsak az életrajz megértéséhez szük­ségesek ezek az események és kapcsolatok. Függetlenül ettől, eredeti és sugallatos koncepció bomlik ki az életműről Bori monográfiájában, vonzását és erős újszerűségét nemigen tagadhatjuk. Emez inter­pretáció szerint Krúdy már a századfordulóra eljut a modem életlátás és -ábrázolás közvetlen közelébe (az 1900-ban írt regény, A podolini kísértet mint a preraffaelita ízlés dokumentuma említtetik), a szakirodalom és a közvélemény által „mikszáthos- nak” vélt évtized burkában is a korszerű szemlélet és módszer vajúdik-formálódik igazából, hogy 1911-től diadalmasan szárba szökjék szerzőnk művészete az új érzé­kenység, a lelki szenzációk, a szecesszió jegyében. Hosszan, egy évtizeden át időz Krúdy Gyula a delelőn, a végre meglelt hang, témakör és világkép vonzásában, re­gények és novellák sokaságában bontva ki legsajátabb önmagát. Komplex és ko­herens ez a periódus, noha nemcsak a belső azonosság és a kontinuitás bélyegét viseli magán. Az apróbb-nagyobb elmozdulások, a világlátás és -ábrázolás módosulásai nyil­vánvalóak és óhatatlanok, ámde mégsem a különbségek dominálnak, hogy szétfeszít­sék a korszak egységét: Krúdy tudva-tudattanul megmarad a szecessziós ízlés és mo­dor áramában. Változik a helyzet a húszas évek elejétől, követvén mintegy a világ változásait. Üj hangok, új hősök tűnnek föl sorra-rendre, nő a rezignáció és a kese­rűség. írónk előbb a szürrealisztikus világlátás felé tétovázik (Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban), majd a „történelembe” lép, hogy emez utolsó évtizede már a tárgyiasság delejében bontakozzék ki. Az átalakulási folyamat az utolsó esztendők műveiben tetőzik, s Krúdy ilyképpen — Borit idézzük — „az akkoriban uralkodó mű­vészeti törekvések egyik fő áramlatába került”. Még akkor is megejtő és hatásos a pályaív ilyetén felrajzolása és kommentálása, ha egyes részleteivel kapcsolatban erős kétségeink támadnak. Ügy találjuk, hogy Bori koncepciójának legkevésbé vitatható hányada Krúdy új érzékenységére, szecesszioniz- musára vonatkozik, bár néhány odavetett megjegyzésen túl vajmi csekély útbaiga­zítást kapunk arról, minő kritériumok alapján sorolható szerzőnk az art nouveau 592

Next

/
Oldalképek
Tartalom