Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Holdosi József: A kőfejtőben (regényrészlet)

Azon a szombat este, amikor Imre bácsiék hazamentek, a barakk nagy része is, alig lézengett pár ember, arra lettem figyelmes, hogy amikor a hold fénye bejön az ablakon és az ágyakon végigfekszik, Ferenc felkel, felöltözik, és elindul a kőhegy felé. Észrevétlen, követtem. Motyorgott:

— Katalin, szép szerelmem, jövök, ott találkozunk.

Felmászott, oda, ahonnét Katalin leugrott, állt a szakadék szélén.

— Miért? Miért — kérdezgette.

Már azt hittem, hogy le akar ugrani, de megfordult, a kőhalomhoz lépett, elvette előle a gallyakat, megtisztította az álcaként rászórt földtől, s térdre rogyott előtte.

Fehér a márvány, eltaszítja magától az éjszakát, a holdnak nyújtja szerelmesen magát, zöld, erezett ágakká áll össze, ringatja a holdat, majd megrázza magát, a hold lecsúszik a fák törzsén, csobban olajos fényű folyó vízében, arany halak úsznak tova, kagylók nyílnak, madarak fröccsennek fel a szikrázó égig, szárnyuk csattogtatják, harmatcseppként hull a víz, nyíló tűzpiros virágokra, csigákra, sündisznóra, a nap öleli őket körbe, csillagok, fehérport szór rájuk a Tejút, lányalakká áll össze a varázslat.

Csoda ez, nem lehet elviselni.

Ferenc beszélt a kőhöz:

— Ég madarai, vizek halai, föld járói, ti mind, bánatom látói, ne rémüljetek tőlem, békében járok, ő hagyott itt nekem titeket, bennetek él a szíve, veletek úszik a boldogtalansága aranyhalak szárnyán, égben oldódik fel a teste. Föld, ég, víz, ahogy szeretitek őt, úgy szeressetek engem is, mert akkor szeret ő is, ti bennem vele éltek, szeress Katalin, szeress!

— Mit keresel itt? — rezzent aztán fel.

Átöleltem. Lefelé mutattam, szél támadt.

— Jó testvérem vagy, Lajos. El ne áruld senkinek.

Betakartuk a követ.

A barakkban Tóni jött oda hozzánk:

— Fent voltam én is a hegyen. Láttam a követ, csodálatos, ha a herceg megtudja, elviteti, az a kő többet ér, mint a bányája.

— Az az enyém, — sírta Ferenc. — Katalin a halálával fedezte fel nekem. Újra eladnátok őt a hercegnek, ha a követ is elvitetné.

„Mindenkinek látnia kell” — írtam fel a palatáblára.

— Elárulják a hercegnek — esett kétségbe Ferenc.

— Előbb, utóbb megtudja, hadd lássák ők is — látta Tóni helyesen a helyzetet. — Soha az életükben nem látnak ilyet.

Hétfőn már «a kőbányában elterjedt a híre Ferenc kövének, a kőfaragókat is értesítették a tűzszerészek. Munka után mindenki csinosította magát, a megmaradt három kurva is előmerészkedett, a kőfaragók átjöttek a telepre. Szentképek kerültek elő. Megvártuk, hogy a telepvezető elmenjen, este tízkor Ferenc vezényletével elindultunk a hegyre. Térdrerogyott a nép, amikor Ferenc kibontotta a követ. Hátul valaki sírni kezdett, fokozatosan átterjedt. A három kurva zokogva csúszott a kőhöz:

— Mivé lettünk, nézz ránk, mivé? Tiszták és szépek akarunk lenni újra. Családot akarunk, becsületes embert mellénk, bocsáss meg, nekünk.

A férfiak a mellüket ütötték:

— Nem akarunk megdögleni a kőportól, tisztességes munkát, könnyű öregséget, ne korai halált, ne céltalan éveket!

Terhes asszony nyomakodott előre:

47