Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - MŰVÉSZET - Mándy Stefánia: Kontúrok és kontrasztok Bálint Endre művészetében

az idő.” Furcsa álom a múltról, amelyre a lélek rácsodálkozik és amelyet itt-ott meg- dermeszt a senki földjén bolyongók rettenete.

Mindjárt a sor elején ott kuporognak a Várakozók (1958). Háttal a világnak pillantanak a hegy felé, amely a hideg ég alatt lezárja az ismeretlen horizontot. Ennek a feszülő űrnek betöltésére születnek meg a jó és rossz démonai, hogy sokféle táncukat járva, az emlékezés ösztönvilágából fokról fokra az ígéret jósalakjaivá sze- lidül jenek.

Idő és hely megütköznek és felszökken egy kicsiny és régi részlet, mint valami hegycsúcs, a múlt egész rétegei omlanak be nyomtalanul. Korok és tájak kavargásából világosan követhető eseménysor születik meg és válik mozdulatlanná Bálint festményein. És ha minden látható kapcsolat nélkül kerülnek is egymás mellé, az emlékezés torlaszai mögül előbb-utóbb olyan jeltörténetnek kell kibontakoznia, amelyről már néhol szó volt és bizonyára még számos analízis készül a jövőben, s amelyről a képek önmagát faggató alkotója is többször és természetesen többféleképpen nyilatkozott.

Amikor egy egész jelvilág ilyen önmaga számára is váratlanul tör föl a tudattalanból, s a sok régi és néhány új motívum hirtelen együttes életre kelnek, a kérdések özöne válik jogosulttá — de csak lélektani szempontból. A mű szempontjából már feltevésük pillanatában érvényteleníthetők. Olyan csekély a jelentőségük az egész oeuvre áttekintése közben, mint egy gyerekkori álomtöredéknek, amit valaki valaha elbeszél. Vagyis egy-egy ilyen részlet döntő lehet az egyén felől rrézve — de a mű felől sokkal inkább anekdotikus adalék, egy sors magánügye.

Itt már jártam valaha (1960) — mondja a művész, és fel sem merül bennünk a kérdés, miért mondja. A kép evidenciájára gondolok. Minden motívum önmaga helyett szól. Mint tanúk sorakoznak előttünk, hitelesítve a tényt. Itt már jártunk valaha mind, akik ismerjük Bálint Endre életművét. Minden jel úgyszólván személyes ismerősünk: az ikonos álló nőalak, a két várakozó, az éjszakából kivilágló falrészletek, egy homokfutó, a sokszínű régi palánksor és a sötétbe vesző kicsiny égitest korongja.

Ebből az egyetlen összefüggő emlékképsorból úgyszólván az egész párizsi ciklus kibontható és még sok későbbi mű is ebből a világból származik át a következő, harmadik korszakba. Egy s más motívum némely képen önmagában jelenik meg, vagy egyéb motívumokkal társul. Ennyi csupán a képszerkesztés „grammatikája”, módszer tehát, de maguk a képek egészükben ai alkotó akkori lényének újonnan kibontott glóbuszát idézik fel. A Csend világa (1961) az egyik pólusa ennek a glóbusznak. Homályló, dermedt, drámátlan világ. A másik póluson a zölden felszökő Népligeti álom (1960). Mert a Népligetben is járt valaha, ha ennyi játékosság már nem is fért el azon a hosszú, keskeny képen.

A Várakozók tehát nem kuporognak hiába. Képcímek nélkül is végigfuthatunk gondolatban a párizsi cikluson, és végül összegezésként majd hogy a mai napig elvezet a Csodálatos halászat (1960). A motívumsor elején az angyal kissé absztrahált sárga alakja a piros trecentofülkében, és mellette szinte feketén .sötétlő kék boltozat előtt a keresztben fekvő sárga csontok fölött megjelenik egyike azoknak a titokzatos, háttal álló, fedett fejű alakoknak, amelyekkel később még annyiszor találkozunk. Sárospataki rajzok jutnak eszünkbe, sváb népviseletek, egzotikus alakok — s a kék háttér elé sárgás barkafal terül ki, ismét a szentendrei ablakráccsal, a motívumsor végén pedig mintegy donátorként térdel az egyik várakozó.

Miféle egysége van ennek a motívumsornak, végében ezzel a körbe foglalt emberi ponttal? Középkori szerkezetű, additiv részekből álló, mégis modernül montált kompozíció: szürrealisztikus kép trecento modorban, giottói értelemben masszív és lebegő egység.

A Várakozók előtt megnyílt az a kapu ott a francia égbolt alatt, amin Bálintnak, a donátornak be kell lépnie, hogy cserébe megkapja sorsát. Hisz csodaváró volt világéletében, vallja minden Írásában, a postástól az inspirativ művészi mozdulatig mindig várt valamire, amit nem tudott megnevezni. Most már tudjuk, hogy az Ifjú572