Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - MŰVÉSZET - Mándy Stefánia: Kontúrok és kontrasztok Bálint Endre művészetében

kori portyázások után Franz Kafka egyik — számára kijelölt — kapuja előtt várakozott, amíg egyszerre csak spontán fel nem ismerte, hogy be kell lépnie rajta.

Vagyis attól kezdve, hogy Párizsban összegezett egy múltat, világra hozott egy jelent és megindult a maga jövője felé, idehaza már következetesen tudott előre haladni — és tudott fordulni is. Nemcsak a motívumok egy része változik meg, hanem később már a szerkezet is. Amiről nem szól a pálya emlékezete, többször is döntő fordulattal lep meg a pálya útján.

Ha két kiragadott példán akarjuk lemérni, hogy voltaképpen mi történt Bálint művészetében Párizs óta, poláris ellentétekkel szemléltethetjük legjobban a változás különféle oldódásokon át kibontakozó folyamatát. Olyan kontrasztokon keresztül, amelyek az alapjában homogén párizsi korszakot a következő évtizedből visszatekintve plasztikusan jellemzik. így például a Hastingsi házak (1959) higgadt, szigorú formáival szemben a későbbi Arbeit macht frei (1966) maga a színeiben anyagtalanuló történelem.

A kétfelől a képtérbe nyúló kopár Hastingsi házak talán katedrálistornyok sziluettjeit idézik, noha egyszerű halásztanyák csupán az angol partokon. Néma, struk- tív, ismétlődésükben is magányos formáik egy zárt közösségnek a mulandóval szembeszegülő törvényszerűségeit jelenítik meg. Az Arbeit macht frei színeiben oldott és világos, szerkezetileg lazább, nyitott mű, minden létező törvényt megcáfoló, fokozatosan elpárolgó formáival. Egy kőfal, az ég érthetetlen kékje, amelyet lassan elborít majd a látszatra ártalmatlan felhő — és csak a kép címéből tudjuk meg, milyen csendben szűnnek meg itt az emberi élet földi formái. Az idill álarca mögött hangtalanul zajlik le a jelzőtlen dráma.

S ezek után hadd idézzük meg a váratlan fordulatok sorát. Bálint különös kon- turú, szótlanná tisztult alakjait, félalakjait, a mementóként felmagasodó figurákat, majd az egymásba áramló s más-más színekben és formákban újjászülető teremtményeit követve, látni fogjuk: minden sorspillanat új pillanatot indukál. Egyetlen emberi életen belül így a transzformációk kimeríthetetlenül gazdag lehetőségei valósulhatnak meg.

A figuratív motívumokban bővelkedő, majd egyre egyszerűsödő linotipiák is sajátos irányú szublimáció felé mutatnak. Az alakok egy tudatosan formált magasabb funkcióegységnek rendelődnek alá. Ez a funkcióegység azután dinamikus szimmetriákká és meglepő asszimmetriákká rendeződik az elvontabb karakterű fatáblákon.

Az Allegro barbaro (1968—69) váratlan színvégletekben kibontakozó, forrongóan mozgalmas és szuggesztív linotípia-sorozatával szemben mélyen fontolt jeltörténetek érlelődnek ki a keskeny, hosszúkás vagy kvadrát táblaképeken. S közben felbukkannak a szeszélyes alakú, bizarr, átlyuggatott és hánccsal vagy zsinórral körbefont, ízes humorral hökkentgető alakzatok.

Egy döntő útszakasz zárósoraképpen szövődnek azután sajátos egységgé a kalóz- kodó zsennyei padlótöredékek (1969). A művészi önkény szoros renddé ötvöződve ezen a személyes példán — egy trouvaille-ból lett szimbólumsoron — át megérteti, miből mivé alakítható a talált tárgy is. A töredezett padlólécekből eszkábált 12 különböző csillagvariáns táblasora végül is inkább mennyezetre, mint padlóra emlékeztet. Hasonló padlómaradványokra — a fa anyagának nyers, ódon alapjára — jó néhány egyszerű színes és fehér motívum kerül (1970—71).

A művészi hitvallásáért, öntörvényű kibontakoztatásáért, belső igazságok művé formálásáért oly szenvedélyesen vívó és vívódó Bálint Endre talán itt mutatja fel leg- karakterisztikusabban egy szimbolikus motívumokon átderengő személyes lét halk öniróniával alkotott formaegyenletét.

Hosszabb berlini tartózkodása alatt ugyancsak megpendít egy újabb alaphangot, amit ő maga jelöl meg lírai sorozatként. Ez a Képszonettek (1972) egységes, de tizenhat különálló műből létrejött ciklusa. Teljesen egyforma méretű, kis szabályos kvadrát képek, régi és új motívumok roppant harmonikus variánsai. Két kiemelkedő darabjuk: Üjra Szentendre és a Halálfélelem. Az első varázslatos koloritjával, az utóbbi a feketébe épített konstruktív szerkesztésmód szűkszavúságával nyűgöz le.

573