Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 7. szám - Zelei Miklós: Szosziszka (elbeszélés)

radtan fölnéz, meghimbálja a fejét, ásít, aztán alszik tovább. Az állomástér felől is néhány bebugyolált alak igyekszik a piac felé, hátukon, kezükben, hónuk alatt cipelik a csomagjaikat.

Nem döntötte még el, hogy szoszdszkát vagy káposztát vegyen-e először. Ügy gondolja, jobb, ha először a káposztát veszi meg, mert akkor nem hűl ki a szo- szászka, mialatt káposztáért megy. Most mégis a szosziszkaárusnál áll, melegszik egy kicsit, szorongatja zsebében a pénzt, nézi a fortyogó vízben magukat kínáló, ide-odahengeredő kolbásZkákat, egészen közel hajol, szagolgatja a forró illatot. Hatot fog vennii. Legalább hatot. A körülötte álldk közül senki nem vesz annyit. Mindenki csak kettőt, hármat, esetleg négyet kér. Hatot fog venni, meg négyet nyersen. Igaz, hogy nyersen is ugyanannyiba ikerül, de legalább frissen főzheti meg, amikor megjön az apja. Ma 'este már biztosan megjön. És el is szégyelM magát rögtön, mert eszébe jut, hogy az apja az étel felét úgyis neki adja. Még a fejbőre is elvörösödik. Négyet fog venni, hatot pedig nyersen. Futva indul a káposztáért, de majdnem keresztülesik az elébetoppanó katonaruhás öregemberen. Az öregnek csipkés lesz a bal arca, ahogy megszólal:

— Kislányka — mondja az öreg, jobb kabátujja alatt matatva. — Kislányka, vedd meg tőlem ezt az órát — mondja, s végre sikerül lecsatolnia is, s odadugja Nágyta orra alá.

— Nincs rá pénzem, apó — feleli Nágya, és futna tovább, de az öreg megragadja a karjánál fogva és sírva fakad.

— Nincs rá pénzed, azt mondod, nincs rá pénzed , .. Ha tudnád milyen messziről jövök, mindjárt lenne pénzed, mindjárt megvennéd ezt az órát. Ha tudnád micsoda folyókon keltem ón át, majd megvennéd .. . Megvennéd bizony. De nem tudtok ti semmit, nem tiszteltek ti semmit. Mintha a villám dobott volna ide, még most is kormos az arcom, de nem vesztek ti észre semmit. Mintha egyenest a mocsarak hánytak volna ide büdös gyomrukból, olyan sáros vagyok, de számít is az nektek valamit... Nincs rá pénzed, azt mondod, nincs pénzed, hogy megvedd ezt az órát, ami semmit nem ér ahhoz képest, amit én végigjártam — kiabálja az öreg, s közben patakzik a könnye, kusza csikókat hagy az arcán, ráfagy ia parolijára.

— Nincs rá pénzem, apó — mondja Nágya. — Ha akarnám se vehetném meg, de nem is akarom, nekem nem 'kell óra.

— Nem kell? — süvölti az öreg. Rángatózik a szája széle, sípol a lélegzete. — Nem kell óra? Én egyenesen Németországból jövök, egyenesen onnan — mutogat az öreg remegő kezében az órával a háta mögé. — És Szingyejába kell mennem, Szingyejába, az Urálon túlra — és most előre mutogat, az istentelen messzeségbe, s folynak közben a könnyei. — És itt az állomásotokon elaludtam, és itt az állomásotokon ellopták a csomagomat, semmim nem maradt, semmim.

Ahogy Nágya szorongatja zsebéiben a rubelöket, egyre nehezebbnek érzi őket. Ólommá változtak a markában, mintha az ördögtől kapta volna mindet.

— Semmim nem maradt, csak ez az óra. Vedd meg tőlem kislányikla, hadd jussak haza.

Az öreg -már rég elengedte a karját, megszökhetne tőle, de csak hallgatja a kántáló sírást, nézi az arc piszkos futóárkait, és lassan, szögletesen, mintha nem volnának ízületei, hanem kenetlen zsanírokon járna, kihúzza zsebéből a kezét, ujjal közt mindegyik rubel egy-egy malomkerék, az öreg markába nyomja őket és elrohan. Az öreg levegőben felejtett kezedben az óra és a pénz, mintha két légcsavart emelne, amelyek azonnal hazaröpítik.

555