Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - Zelei Miklós: Szosziszka (elbeszélés)
talon a jókora kupac váltópénzbe, martkába vesz néhányat, csörgeti és hangosan köszönget. A bal oldala már elzsibbadt egy kicsit, jó lenne a másik oldalára feküdni, de nem fordul meg, a mozgástól beszökne a hideg levegő, s még jobban fázna. Csak aki nagyon fázik, az tud elhelyezkedni ilyen gazdaságosan, a legkisebb testfelületet hagyva szabadon a hidegnek. Az állát a mellére szorítja, a térdét felhúzza a hasáig, a sarka lesoványodott farához ér — mintha egy cink-uszmű- vésznő, egy kígyónő produkálná magát. Karját az oldalához tapasztja, egyik tenyerével a mellét takarja, másikkal a köldöke tájékát védi. Mégis fázik. Az óra foszforos mutatói belefagytok a megíeketült számlap sűrű iszapjába, s lehet, hogy csak akkor indulnák majd tovább, ha a nap az éjszakát és a telet egyszerre olvasztja meg, s a jég alól kiszábadulnak az Oka fényes halai, a folyóba veszett katonák, birodalmi németek, baranyai svábok, magyarok, oroszok, karcsú grúzok, kerek-fejű, tömzsi üzbégek; és emberbőrbe behajózott, fosztó és fölösleges üzenetként mind úszni kezdenek a tenger felé. Fekszik beletapasztva az éjszakába, amikor pedig elérkezik az ideje, hogy fölkeljen, a csönd nehéz illatú redőibe gábalyodva összerándul az ijedtségtől. Most úgy érzi, nem az éjszakától van sötét. A pupillájára is, a látóidegeire is, agyának barázdáiba is korom rakódott. Reflektorral világíthatnának, torkolattűzzel vakíthatnának a szemébe, akkor se látna semmit. Felkat- tintja a -minden éjjelre kezeügyébe, az ágy melletti székre készített zseblámpát, fénye keskeny járatot vág a sötétben: a tekintet menekülésének bizonytalan ösvényét, sorra rávilágít az egyhelyis-éges lakás berendezési tárgyaira, meglepődik, hogy minden a helyén van. Nem ment odébb a fal mellé állított asztal az elébe fogott két székkel, a spanyolfal mögül nem bicegett elő a mosdóállvány, vagy a fekete fabőrönd, az egyetlen holmi itt, amit még érintett az anyja keze, nem kapar, nem nyüszít az ajtóban, hanem fegyelmezetten áll a sarokban a szűkölő ajtajú szekrény előtt, mint egy kitöméssel végleges nyugalomra intett házőrző. Az ajtó közvetlenül a folyosóra nyílik, előtte a hurkába tekert pokróc félbe vágott óriáskígyó a hideg meg-megújuló rohamainak útjában. A négyszögletes folyosón húsz, épp ilyen megereszkedett ajtó van egymás mellett, s négyszer húsz egymás fölött, nyolcvan darab -kettőbe vágott óriáskígyóval. Legalul az egész földszintet elfoglaló teremben van az ebédlő és a közös -konyha, egy téglából rakott, gázolajfűt-ésű, nyolcvan főzőlapos családi tűzhellyel, amit soha nem fűtenék be, mert mindenki a szobájában főz, a kályhán. A húszas évek végén épült a ház káderiiskoMmlak, köz-pontif ütéssel, de a kazánt még a háború első évében elszállították, s azóta sem került helyébe másik. Épp csak a szemét mossa ki, nadrágot vesz, csizmát húz, fölveszi már csak alig térd alá érő, feketéből zöldre kopott télikabátját, álla alatt megköti a sapkát, mégegyszer megszámolja a rubeleket és elindul a gyéres piacra, ahol csak a szosziszkaárus körül van ilyenkor számottevő csoport. Olyan a piac mint egy megszüntetett folyó partján a sólyatér, ahol véletlenül megmaradt az üzemi büfé. A két zöldre mázolt, bádogtetejű fabódé nem nyitott -még ki, lehet, hogy nem is fog, üres ládákkal pakolták tel-e mindkettőt. Odaér a félig lebombázott nagyáruház elé, amelynek kirakatüvegei csodálatos módon mind épségben maradtak, s az egyik üres kirakatba vagy két héttel ezelőtt bevackolt egy hasas macska, s most ott alszik kicsinyeivel, mintha csak a békét kínálná megvételre. Megkocogtatja az üveget, az öreg-macska fá554
