Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Ratkó Józseffel
velük, és talán akkor még nem ás tudtam, mit jelent halottnak lenni. Hanem amikor az én elsőhalottam, az édesanyám meghalt, akkor ütött szíven a halál először. S második kötetemben, a Fegyvertelenül-ben, félre akartam tolni a halált, hogy ne zavarjon a munkában, ne kelljen szüntelenül arra gondolnom, hogy meg kell halni. S azt akartam végiggondolni, hogy ha már meg kell halni, akkor mi is az a halál. A versek nem sikerültek, de nekem sikerült... Tulajdonképpen harmadik kötetemben kezdtem el az igazi írói munkát. Már tizenhét évesen azt gondoltam, hogy ha mi tényleg el akarjuk érni az eszményeink megszabta társadalmat, akkor épp úgy, mint annak idején József Attila a munkás- osztályt, bele kell ölelni a parasztságot is az irodalomba. Nem tudtam én lényeges dolgokat Veres Péterről meg Illyés Gyuláról, Sinka Istvánról, tulajdonképpen senkiről sem. De hogy legszebb gyerekkori élményeim faluhoz kötődtek, falusi emberekhez, s hitelben nőttem fel, elsősorban falusi szegények kenyerén, azt gondoltam, hogy nekem az lesz a dolgom, hogy ezeknek az embereknek a gondjait, bajait elmondjam. S erre a harmadik kötet vállalkozott volna, ha a szándék mindig tisztán érvényesülne. Ahogy figyelt bennem az élet, ahogy figyelt és figyelmeztetett, hogy itt bajok vannak meg bánatok meg gondok és nagyon gyér és soványka örömök vannak, hogy nincs rend, hogy „jobban tudjuk a jövőt a múltnál”, le kellett mondanom, el kellett halasztanom ezt a vállalkozást. Mert az, amit én abban a tizanegy-néhány iskolában — Parasznyától Szegedig tanulgattam a magyarságról, a magyar történelemről, kultúráról, valahogy nem passzolt a valósághoz. Valamelyik nem volt igaz: vagy a valóság, vagy amit tanítottak nekem, nekünk. Rákényszerültem a szembesítésre, átértékeltem a történelmünket. Illyés Gyula mondja: „Valóságosan a jelent a múlt kétségbeesettjei viszik előre. A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják... s valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltárnád, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.” Hát van-e múltunk, elrendezett? A múltat latolgatva jöttem rá, hogy fáziskésésben vagyunk. A történelem ránk rótta feladatokat nem tudtuk elvégezni. S ennek egyik, nem elhanyagolható okát abban látom, hogy nekünk rengeteg a törvénytelen (mert korán elhalt) halottunk, akikkel végzett az idő vagy a hatalom, vagy saját lelkiismeretük; s így odázódtak, odázódihattak el a föladatok, s maradtak végül is ránk, mai magyarokra. Rájöttem arra is, hogy az a közösség, amelyet magyarságnak nevezünk, nem csak élő emberekből áll; ebbe a közösségbe okvetlenül bele kell tartozzanak a halottak is. Engem halottak szültek. Apám, anyám már meghalt. Ha nem lennének halottak, én se lehetnék. S ami fölpiszkálta a keserűséget a torkomban, az a történelmi tapasztalat, amit Gsingiz Ajtmatovtól is olvastam: az a nép, amelyik nem tiszteli a halottait, előbb-utóbb kipusztul. Az élő, látva, hogy nincs emlékezet felőle a halálban, egyre bátrabb lesz rossz dolgaiban. Mi, mai magyarok, abban vétkezünk, hogy azt a hatalmas örökséget, amelyet ha- lottaink ránkhagytak, hagyjuk szétszéledni, nem használjuk. Ez íratta meg velem a Törvénytelen halottaim-at, meg az, hogy 1957-től máig rengeteg gyermeket elkapartunk. Egyesek négymillióra teszik a számukat. Hány nagy költő meg tudós meg munkás lehetett volna belőlük? S hány szülő? Volt-e ennyi veszteségünk összesen ostoba háborúinkban, bukott forradalmainkban? Ez volt az igazi 521
