Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Ratkó Józseffel
szó tiszteletét is. Vézna, mindig loholó gyerek voltam, mindenre kíváncsi. Négy éves koromban már olvastam. Órákig elbabráltam egy-egy új szóval, amit először hallottam, vagy olvastam. Szerettem a papírt, mindent, amin írás volt, fölszedtem utoáról, szemétből, elolvastam, zsebre raktam, gyűjtöttem. Feleségem szoktatott le róla nagy nehezen. A pokol többi köre, bugyra már if jú- és felnőttkoromé. Ezek pokolibbak a gyerekkoriaknál, de most már nem vagyok védtelen. Eszemmel, verseimmel ellenszegülök. Feleségem, gyerekeim vannak; barátaim vannak. Engem, minket a Gyermekvárosban úgy neveltek, hogy meg ne tűrjünk magunk körül semmi embertelenséget, semmi igazságtalanságot. Igaz, asztali áldásként azt mondatták velünk reggel, délben, este, hogy: „Köszönjük néked, Rákosi pajtás, boldog életünket!”, de emellett olyan erős közösségi érzékenységet fejlesztettek ki bennünk, hogy szétszéledvén az országban, még ma is tartjuk a gyerekkori barátságot. Házunk, éléskamránk, ruhatárunk meg amit akarsz, ma is nyitva áll bármelyik gyermelkvárosi polgár előtt. Szívünk és szavunk is. Bajaim és verseim ebből a közösségi érzékenységből támadnak ma is. Ha valami gondról, igaz- talanságról tudomást szerzek, nem állom meg, hogy bele ne avatkozzak. Versbeli szavaim hitelét járatnám le, ha nem segítenék — akár kicsi, akár nagy ügyben — azoknak, akik hozzám fordulnak. Kilincseltem lakásért, tanyai diákotthonért, állásért, apró igazságokért s még mi mindenért! És félre kellett tennem a verset, mert a versben lakni nem lehet, a verset megenni nem lehet, a művészet csak hologramja a szabadságnak és az emberségnek, hologramja a szerelemnek. Szükség és igény itt is van erre a hologramra, de a konkrét emberségre nagyobb szükség van. Sokszor értetlenkedett a hivatal; Mi közöm ezekhez az ügyekhez? Tanácselnök vagy tanácstag az elvtárs? Nem — mondom —, állampolgár vagyvok, választópolgár, s eképpen illetékes. Egyikük szememre lobban- totta: Könnyű maguknak, íróknak, mindig csak a rosszat veszik észre, figyeljenek már egyszer oda az eredményeinkre is! Mit válaszolhattam? Azt, hogy — sajnos — olyan hallgatólagos munkamegosztás alakult ki, amelyben a hatalom képviselői csak a jóról, a szépről, az eredményekről beszélnek, nékem pedig marad a nuskója. S tudod, mire jöttem rá a sok talpalás, kilincselgetés közben? Arra, hogy a jogsértést nálunk nem elsősorban a hivatalok követik el, hanem az állampolgárok, s azzal, hogy nem ismerik, tehát nem is gyakorolják a jogaikat, lehetőséget nyújtanak a hivatalnak a jogok megnyirbálására vagy semmibe vevésére. Törvénytelen halottaim című kötetedben az előzőekhez képest meglehetősen elkomorult a hangod. Úgy érzem, a komorságot nemcsak a halottak, az élők is indokolják... Mégis mi késztetett arra, hogy a halottakhoz menekülj? Én nem menekültem a halottakhoz. Amikor rájöttem arra, hogy nekem írnom kell, mert máskülönbem kiesek a számon, akkor megterveztem minden dolgomat, napról napra, egészen a halálig. Első kötetemben azt próbáltam megfogalmazni, hogy arra a murikára, amire szánom magam, a hátországomból, az osztályomból és a családomból milyen támogatást kaphatok, mire számíthatok, milyen erkölcsiséget hoztam magammal, milyen gondokat, gondolatokat. Engem már nagyon korán szívem ütött a halál. Nem a háborús halálokra gondolok, mert hát akiket én láttam holtan, katonákat, asszoinyokat, gyerekeket, úgy nyolc-kilenc évesen, nem hozzátartozóim voltak, nem volt érzelmi kapcsolatom 520
