Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Ratkó Józseffel
Mi volt a te pokoljárásod? Először erről a négy sorról: Ma már nem imám le, romantikus, rájátszik József Attilára s rá a népmesére. Igaz, harmadik fiú vagyok a családban, poklot is jártam — muszájból, nem fél-országért, nem királykisasszonyért — magamért. Amit magam mögé tudtam kínt, arról immár hallgatok. Mert kiírtam magamból, aki kíváncsi rá, olvassa el első kötet-végi önéletrajzomat. De ha már rákérdeztél, elmondom röviden. A pokol első köre a gyerekkori; a pesterzsébeti bombázások, apám részegeskedése, a szüntelen rettegés. Bevallom, gyűlöltem édesapámat, mert ütött-vert bennünket és anyánkat, aki pedig nyolc gyereket, nyolc szájat szült neki (hatan ma is élünk). Egyszer megkérdeztem anyámat, miért nem válik el tőle? Azt felelte: „Aki mellett sokat szenved az ember, azt nehéz elfelejteni.” Most már én is így gondolok apámra, ősz hajára, szelídségére, ha józan volt, pontos, higgadt munkájára, bika-erejére. Humorára és nótá- zásaira. Sírva írtam az önéletrajzot, de el kellett mondanom részeg embertelenségét, hogy jobbik énjét megőrizhessem. Elmegyógyintézetben végzett vele a harmadik agyvérzés. Feleségemet még látta, unokáit már nem. Nevére írattam őket. A második kör még mindig a gyerekkoré. 1946-ban két bátyámmal anyánk után szöktünk Orosházára (akkor már Budaörsön laktunk) — hinnéd-e? — autóstoppal. Jóllaktunk, nagymama fölpakolt, s vissza három napig gyalogoltunk, szekereztünk. Néhány nap múlva úijfoól megszöktem kisebbik bátyámmal... Bartos Edétől, a péktől kértünk hitelbe fél kiló kenyeret, s egész úton akácvirágot ettünk. Alsódabason fogtak el bennünket, bekerültünk az Üllői úti men- helyre, onnan Miskolcra, ahová szombaton vagy vasárnap fejkendős asszonyok, csizmás-kucsmás parasztemberek jöttök, megtapogatták izmainkat, mustrálgat- tak; — így kerültem Parasznyára, majd Putnokra — gazdákhoz, Erdőbényére, a református árvaháziba, onnan sorkosztra Kisrozvágyra (ott nagyon jó volt). Gazdáim kegyetlenek voltak, felnőtt munkát végeztem, tizenegy évesen szántottam. Enni azért adtak, olykor iskolába is elengedtek. De nap nem múlt el, hogy meg ne aláztak, meg ne vertek volna. Pedig olyan gyerek voltam, mint a többi lelenc, „ki ugrott volna egy jó szóra nyomban”. 49-ben édesanyánk rákban meghalt, öten a Hajdúhadházi Gyermekvárosba kerültünk, s tulajdonképpen itt jutott nyugvópontra a gyerekkorom. Itt vettem észre a bajaimon túli világot, s azt, hogy a felnőttek nem csak azért vannak, hogy verjék a gyerekeket. Elmondhatatlan, hogy a gyermekkor milyen megaláztatásokat hozott nékem, testvéreimnek és hát azoknak a gyerekeknek, akik akkortájt kerültek ibe otthonokba, gyermekvárosokba. A félelmekre emlékszem. A háború indukálta félelmekre, az apám okozta bajokra. Attól nem féltem, hogy nem lesz mit ennünk, mert az éhséghez hozzá szoktam kicsi koromban. Az soha nem aggasztott. Meg aztán, különösképp akkor, amikor Budaörsre kerültünk, akkor a szomszédok — falusiak — mindig adtak ennünk. Hol csalánlevest, hol kenyeret. Emlékszem alakjukra, arcukra, talán élesebben, mint elsőhalott anyámra. De gyerekként megtapasztaltam a jóságot is. A Nemzeti Gyermekvédő Liga jóvoltából 44-ben Vá- mosmikolára, 46-ban Sándorfalva egyik tanyájára vittek, s — emlékszem — az asszonyok tán gyönyörködtek abban, mennyit s milyen jóízűen eszem. Szemembe világított a mosolyuk. Gondot csak az okozott olykor, hogy nem értettem a szavukat, mintha rejtjelesen beszéltek volna. Az én városi szókincsem igen gyatra lehetett (ló, madár, fű, fa, gaz — efféle összefoglaló nevekből állhatott), s ők szavukkal és ujjúkkal megmutatták a világot. Tőlük tanultam a szót, s a 519
