Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - TANULMÁNY - Székely Ákos: Móricz Zsigmond: Hét krajcár - Barbárok
A két novella belső ideje megegyezik az indulásnál: késő délután, amely fokozatosan sötétbe hanyatlik. A Barbárok azonban tovább jut ennél. A gyilkosság idején már alig látunk, mire feljön a hold, el is tüntetik a holttesteket. Aztán mintha állandósulna ez a sötétség; a kietlen táj, a keresés, a napok, hetek, hónapok váltakozásának monotóniája, a szóismétlések, a kopogó párbeszédek vagy akár a szerkezet egyszerű hármassága (három rész, a leíró részek hármas tagolású mondatai, a rézveretes szíj háromszori felbukkanása, háromszáz juh, három bot és három ember egymással szem- pen a pusztán, három bojtár van a veres juhásszal, harmadik napja gyalogol az asz- szony, háromszor tér vissza a helyszínre, harmadnap ér Szegedre) az időtlenség érzését keltik valamiféle egyhangúságot: ember és világ romlásának állandóságát. (Ami persze ellentétek rendszerére épül. Ezt vizsgálta Tamás Attila a szegedi novellaelemző konferencián.) Az egyszerű — vertikális helyett itt inkább ember és ember közötti távolságot érzékeltető horizontális — szerkezet mélyebb összefüggések felismerésére ad lehetőséget. Távolabb kerülnek egymástól az összetartozó részek, ezáltal megnő asszociációs körük. "A „kiégett föld”, a „leégett puszta”, a „veres” juhász alakja tűz és vér mindent átható állandó jelenlétét hordozza (nem véletlenül raknak tüzet a sírgödör fölött a gyilkosság után, és „tüzet égetnek”, amikor az asszony találkozik velük a pusztán), de talán ebbe a rendszerbe tartoznak az „égő szemek” is, ahogy juhász és vizsgálóbíró szembenéznek egymással: „A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett, és szembenézett a vizsgálóbíróval.” A vizsgálóbíró nem szólt egy szót [sem, csak nézett az emberre parázs szemmel, csak úgy égetett a szeme.” A két mondat feltűnő hasonlósága (az egész első és harmadik rész párbeszédeinek hasonlósága) azt a gyanút kelti, hogy bíró és vádlott között valamiféle analógia áll fenn. A kérdés társadalmi vonatkozásokkal telítődik: mintha szélesebb (és „magasabb”) körben is alkalmazott (esetleg éppen onnan eredő) módszerekről lenne szó; amikor huszonötöt veret rá, a bíró ugyanúgy botot emel a juhászra (ugyancsak értelmetlenül), a rézveretes szíj ugyanolyan fogása a vallatásnak, mint a gyikosság előkészítésének, és befejezésének ugyanúgy eszköze: Bodri juhász nyakára hurkolják, azzal húzzák be a gödörbe — de a veres juhász számára is a befejezés, a közeli akasztás metaforájaként lóg a kilincsen. Vallatása során „hallgató emberré” válik (amilyen Bodri juhász volt), fokozatosan elveszti a „nagy veres juhászgazda” jellemző vonásait: lehajtott fejjel, megrokkanva megy ki az ajtón. Helyét, szerepét a vizsgálóbíró veszi át, aki hasonló közönnyel és könyörtelenséggel osztogatja ítéleteit, miután nyilvánvalóan eredményesen vallatta „egyik rabot a másik után”. Többszörös szerepcsere jellemezte a Hét krajcárt is (az anya a játékkal egy kicsit gyerekké~változík, a gyerek anyját gyámolító felnőtté, mindketten koldussá, a koldus egyszerű szegény emberré), most azonban Móricz nem lezárja, hanem nyitva hagyja és az alvasóra bízza a befejezést. Az utolsó mondát CisarDaroK”) "többféle, akár egymásnak ellentmondó értelmezést is engedélyez. Minthogy a vizsgálóbírótól ered, szerkezetileg visszautal a novella elejére; amikor a kutya idegenek közeledtét jelzi, Bodri juhász első kérdésével („Városifélék?”) ösztönösen is városiak megjelenésétől tart. Talán mégis jól érezte? A pusztításnak az a könyörtelen mechanizmusa, amellyel szembetalálkozik, úgy tűnik^ túlmutat a veres juhász alakján: őt ugyanúgy felőrli, eltünteti. Nem a vizsgálóbíró, hanem az asszony az, aki utánajárásával kinyomozza a történteket. Kitartás, erő és hűség köti helyszínhez, igazsághoz, valami ősi, állati kapcsolódás („tíz körmével esett neki a homoknak”); természetes, magától értetődő, éppen ezért soha fel nem adható ragaszkodás az élethez — mint akinek ez a dolga. Talán Móricz is ezt tartotta legfontosabb feladatának. Adynak írta egyszer: „Mi nem azért jöttünk, hogy éljünk, hanem, hogy hallgassuk az Élet hangját.” SZÉKELY ÁKOS 500
