Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: A grammatikai következetesség kelepcéi. Székely János: Egy rögeszme genezise
szemle A grammatikai következetesség kelepcéi SZÉKELY JÁNOS: EGY RÖGESZME GENEZISE „Eszméink legnagyobb része: önigazolás. Eddig még nem született elmélet a földön, amely ne valamely érdeket, valamely személyes vagy csoporttörekvést fejezne ki... Ritkán ... fordul elő ..., hogy érdek és igazság egymásra találjon” — írja Székely János, mintegy mentegetőzve, amiért a „lehetséges-e az irodalom?” kérdésére, mivel maga is érdekelt fél, csak elfogult választ adhat. A marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztője, versek, regények, drámák, emlékezések, tanulmányok, tudósítások szerzője, mint írja, „rendelésre készült” esszéiből, bírálataiból, megemlékezéseiből állította össze legújabb könyvét (összegyűjtött „önigazolásait”). Noha becsvágya az volt, hogy mindenkit és mindent, amit szemügyre vesz, belülről értsen meg, a maga mértékével mérjen, senkire és semmire ne alkalmazzon idegen mércét, maga ismeri el: ez nemigen sikerülhetett, minthogy jószerivel „mindent és mindenkit” egy „képzeletbeli ábrához” mért. Könyve ezt a „képzeletbeli ábrát” vagy más szóval „rögeszmét” rajzolja meg „genezisében”, kifejlődésében — sőt elhatalmasodásában. A közölt szövegekből: — elődök (Balassi, Csokonai, Petőfi, Eminescu, Bolyai János, Tolsztoj, Mikszáth, Ady, Rilke, Babits, Bartók, Thomas Mann) és kortársak (Ily- lyés Gyula, Molter Károly, Bartalis János, Nagy István, Horváth Imre, Deák Tamás, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Szőcs Kálmán, Szilágyi Domokos, Markó Béla, Mi- hái Beniuc, Tóth István, Papp Ferenc, Páll Lajos), írók és képzőművészek (Nagy Imre, Szervátiusz Jenő, Nagy Pál, Zolcsák Sándor, Márton Árpád, Gaál András, Antal Imre, Sövér Elek, Beczásy Antal, Bene József) tevékenységének esszéisztikus méltatásából — kibontakozik egy morális felelősséggel gondolkozó „írásbeli ember” nézethálózata: vélekedéseinek kialakulása, szemléletének kezdőpontjai s .következetes’ belső körívei. A legkorábbi írás 1054-ből, a lefrissebb 1978-ból való. Tehát majd negyedszázados „szépírói” múlt után jutott el „rögeszméjének” .végső’ kövekezményéig: az elhallgatásig. Alkotó korszakának törekvéseit így fogalmazta meg: „Korszerű művészetet alakítani ki hagyományos alapállással”. Más alkotókról nem kritikusként vagy esztétaként ír; inkább elődöket keres és talál, s róluk szólva saját gyakorlatát ruházza fel ideológiai érvényességgel. Rugalmasan próbál viszonyulni hagyományhoz és modernséghez, talán egy feltételezett „középút” nevében. Szuverénül félrevet tekintélyek megszentelte véleményeket. „Szigorúan” önelvű. Azt írja például: „Ady költészete: avul. ... évről évre unalmasabb verstengerében húsz-huszonöt verset [érzünk] ma igazán elevennek és maradandónak”; „Vajda János csak három, Kosztolányi Dezső pedig egyetlenegy ... hibátlan remeket írt”; „Kassák ... írói teljesítménye ... éppoly tiszteletreméltó, amilyen unalmas”. Védőbeszédet mond Mikszáthról, mert véleménye szerint ő volt a „korszerű mitizáló próza” magyar megteremtője, s nagyra értékeli donkihotizmu- sának modernségét is. 501
