Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

Ilse most épp oly aggodalmasan s kérdőn tekint rá, mint érkezésekor a bőrfotelben, első éjszaka.

— Ach, Ilse! — szól hirtelen, megragadva Ilse házimunkában edzett, széles, érdes kezét. — Milyen kár, hogy a reggeli meg délutáni kávézások köziben épp a legfontosabbról nem mondtam semmit. Tudod, magamban kellett tisztáznom előbb. Valamilyen görcsös emlék élt bennem... Buta voltam, hogy nem mertem beszélni róla. Hiszen azóta annyi minden változott. Csak éppen egyszerre van a világon a görcs és a változás. És erre itt jöttem rá, nálatok. Érthető amit mondok?

A kérdés már csak fizikai szempontból is indokolt: piros potrohú Inter- flug-gépek, le- s felszálló IL 18-asok berregnek fülsiketítőn.

De Ilse átkarolja Marosa vállát és nyugodtan bólogat:

— Azt hiszem, értem, mire gondolsz.

Ebben a percben felvillannak a betűk az elektromos jelzőtáblán: „Dritten Ausgang Budapest.”

— Kérjük a budapesti utasokat a 3-as számú kijárathoz! — invitál a hangosbemondó németül, oroszul és angolul.

Marhavagon. Szögescsizmák. Rúgások.

Marcsa egy pillanatig elbamíbulva néz a semmibe — aztán Ilse gyöngéd érintésére és a Torreádor-induló néma dallamára, megindul a 3-as számú kijárathoz. Ilse szó nélkül mégegyszer átöleli és megszorítja a kezét.

Pár perc múlva kényelmesen elhelyezkedik a gép belsejében és eszébe jut a kápó, aki — midőn ő a menetelés közben egyszer megállt — kutyakorbáccsal a lapockájára húzott. Tudja, hogy magánemberként már nem kellene erre gondolnia. Magánemberként berlini barátainál vakációzott. De ott van az a sok szétnyíló kapu a fejében, s bonyolult kacskaringókkal ki-be sétál rajtuk múlt és jelen.

Most az Interflug gép bűbájos légikisasszonya — miközben öt-hat-ihét-ezer méterre emelkednek, mennyei — a szó szoros értelmében mennyei — mosollyal, tálcán eléje rakja a szendvicset, kávét, süteményt.

Harminc év! A puffogó „Braunschweig” hadművelettől Carmen-Sarkissjan fellépéséig a berlini operaszínpadon, amely fölött a német rendező-zseni szelleme lebeg.

Erre aztán nem lehet megkérdezni: „és aztán?”...

Micsoda harminc év! És ő harminc éven át hordta — igazán kihordhatta már — a testében-lelkében fogant hormonális ötletet, a magzat-monstrumot, most aztán meg kell szülnie végre.

De vajon képes lesz-e rá? Ki tudja?

És azt ki tudja, hogy puszta véletlen irányította-e „pihenni” Berlinbe, és hogy véletlen vitte-e a kapukat-robbantó Carmen előadásra? Véletlen-e, hogy összeismerkedett Ilsével, Hanssal, Gerdával a bolgár tengerparton, hogy barátok lettek, hogy közösek az iparszervezéssel, a gyerekneveléssel, a pártmunkával kapcsolatos gondjaik?

Röptében a felhők között rengeteg kérdés röpködi körül. Választ kell adni rájuk, izzadtsággal, fájdalommal, emlékezéssel, esztendők munkájával. Választ adni az elmúlt életidőre, a még előtte álló életidővel.

A nyolcezer méteres magasságban meglehetősen anakronisztikus, de — épp a nyolcezerméteres magasságban — mégis teljesen helyénvaló fohászkodással tekint a felhők közé: ég adja, hogy sikerüljön.

465