Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)
nevetséges) nos, most azonban eltűnt a képzeletbeli, a második ál-díszlet, (vagy az első és eredeti?) eltűnt a sziklafedezék, a nyugtalan harci mén, a katonalány vízió. Carmen van a színpadon, aki meghalt, de győzött, és akit most épp őrjöngő tapsorkánnal és hatalmas virágkosárral köszönt a berlini Komische Oper közönsége. A kapuk — millió parányi agysejt kapu — ki-be csapóidnak, szárnyaikat lengetve, kitárulkozva remegnek és — megint a Habanera dallamára — Marcsa ezt hallja: „E harminc évet kell megírnod! E harminc évet, ezt szeresd!” Kifelé botorkál a ruhatárba, aztán haza, át az Unter den Linden közlekedési lámpájánál, aztán át az S-Bahn aluljárón, aztán át a kis Spree hidacskán (a bamba, de mégiscsak életrevaló és minden lepottyanó hulladékot fürgén bekebelező vadkacsák most láthatatlanul megbújva korhadt cölöpök közt alszanak), néhány lépés csupán s megérkezik a Krämer család otthonába, furcsamód, — azaz egész természetesen — úgy fogalmazza magában: haza. Harminc év — haza a Krämer családhoz. Harminc év — a baskír vagy örmény Aisa Sarkissjan-Carmen fellép a berlini operaház színpadán. Mi történt közben? Hogyan történt mindez? Harminc év! Micsoda harminc év! Az egész gyanús história, a gyanús „pontide-utazás” rejtélye, a gyanúsan zárt kapuk rejtélye, úgylátszik kitárul. S betódul rajta csörtető és véres indulók meg drámai sikolyok közepette a tarka-barka népség, a toprongyosoktól a bár- sonymantillásokig, a barnaingesektől addig a pillanatig, amikor a „kiirtandó ázsiai faj” gyermeke a berlini opera színpadára lép és énekel, és a német közönség virágokat hajigái a partizánbakancsos (bocsánat: pántos-lakkcipős) lába elé. Harminc év! Még nem tudja pontosan mi lesz ebből a Felseins tein-f éle ravasz aréna-kapuból, mely rányílik arra a másik véres arénára — a harminc- évelőttire. Annál kevésbé tudja, mert egyre újabb kapuk nyílnak, nemcsak visz- szafelé, hanem mellette, körülötte, a jelenbe s. És mert ami akkor igaz volt, az ma másképp és sokkal tágabban igaz, és mert a múltat, úgy látszik, nemcsak a maga borzalom-élménye miatt kell megírnia, hanem a milliók miatt, akik azóta is átélték. A zenével együtt hatol bele a bizonyosság, hogy mindez ma is húsbavágóan fontos. Csak a jelen még sokkal bony ólul tább, mint a világ, amely Goethétől s a Költészettől Auschwitzig terjed, de éppen ezért szabad, sőt kell, a maga múltbeli Valóságához visszafordulnia. A torreádor induló folyvást követi, belé tódul a bőre pórusain, bár még nem tudja mi lesz a Felsenstein-féle aréna-kapuval, amely rányílik a világ különböző véres arénáira, még nem tudja, miközben felbaktat a liftnéíküli, régimódi Friedrich strasse-i ház (Vilmos császárkori porosz bérkaszárnya) harmadik emeletére, még nem tudja mi lesz a közép-ázsiai alacsonyabbrendű fajok (lásd. szlávok és zsidók és egyéb nem-árják-és-nem- teutonok), szóval nem tudja mi lesz a kalmükök, üzbégek (vagy vietnamiak) homályos felbukkanásával negyvenkettőben, valahol az Elbrusz (vagy hetvenkettőben a Me-kong) tájékáról. Mi lesz a partizánzubbonyokkal a közép-ázsiai sztyeppén vagy a távolkeleti dzsungeleklben — (megáll az első és második emelet közt a lépcsőfordulón szuszogni kissé) — egyszóval nem tudja mi lesz a harci készültséggel, a titkos „Braunschweig”, illetve „Maus” hadművelettel vagy a Disz- nó-öböl-'belivel? és mi lesz a bársonyos hangú Carmennel meg a berlini Komische Operrel. Nem tudja, mindez milyen láncreakcióval süvít majd visszafelé s robbantja ki a múltból amit átélt, de tudja, hogy azt a múltat meg kell írnia, a régi keltezésű történet ma is érvényes változatai miatt, az agyában, idegsejtjeiben rezgő mikro-kapuk érzik már, hogy előbb beléjük áramlik valami, aztán majd 463
