Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

belőlük, kifelé. És ezzel pont úgy van — gondolja és megint megáll a második és harmadik emelet közt a lépcsőpihenőn — ezzel pontosan az a helyzet, mint azzal a felemás (Ilse két szeme) furcsa dologgal, hogy (megáll, szuszog) azzal a furcsa dologgal, hogy az ember ugyan komiszul érzi magát, de — érzi magát. Vagyis érzi a harminc év előtti láger-létben és a mai, dr. Krámeréknél töltött vendégségben az önmagával való azonosságot, a világ folyásával való azonosságot. Érzi a harminc év súlyát, amint felcipeli a három emeleten, s zihál tőle, s kifullad tőle, s ehhez képest érthetetlenül nevet, amikor Ilse ajtót nyit.

— Nun, war’s schön? Bist’ gut gelaunt?

Hogy szép volt-e? Jól szórakozott-e? Mit mondjon erre? Ugyanis az történt, hogy megtermékenyült a sok apró kapun, szeme, füle kapuján, agya méhszáj-nyílásán, meg a Felsenstein-féle kapun át, így volt, ez történt.

Valami megfogamzott bennem, tudod Ilse, még nem az igazi magzat, csak hormonális ötlet, ha szabad így mondani.

De szerencsére sehogyan sem tudja mondani, legalábbis németül nem. Németül mindössze arról biztosítja Ilsét, hogy jó helyen ült, remekül látott, hallott, s az előadás kitűnő volt.

Ilse boldogan összecsókolja, s a nagy műgonddal megterített asztalhoz vezeti, nem a kockásterítős konyhába, hanem a pirosgamitúrás tv-szobába, ahol az asztalon egy halom ínyencség várja, keleti tengeri sózott halak, egy kis doboz rózsaszínű kaviár (tavaly kapták Moszkvában, s valami ritka alkalomra tartogatták), továbbá berlini túró-torta, egyszóval stílszerű színház utáni, s egyben búcsú vacs óra.

Ilse délután megszervezte a választási előkészületeket a körzeti pártszervezetben, s mindkét szeme, bár más-más irányiban, de egyformán elégedetten csillog. Gerda és Mischa is bejönnek búcsúzfcodni, reggel nem érnek rá, korán munkába mennek. Mischa férfiasán kezetráz Marosával, Gerda megcsókolja, s parányi parfőmös üveget csúsztat a tenyerébe. Mintadarab a Centrum Áruházból. Hans a harmadik pohár sör után kijelenti, hogy kézirata a szocialista vállalat- szervezésről úgyszólván befejezés előtt áll, még néhány gépelt oldal hiányzik csupán („ich soll das leisten, natürlich” — súgja Ilse Marcsa fülébe), szóval napok kérdése és elkészül vele. Addig is a legutóbbi egyetemi jegyzetét szeretné elküldeni Marcsa férjének — „meinen Budapesten Freund” — mondja, s pocakján hanyagul szétnyílt házikabátjában átdöcög a másik szobába, és visszatér egy xeroxozott 200 oldalas paksamétával, amelyet ünnepélyes homlokcsók kíséretében Marcsa kezébe nyom.

Már csak az utolsó éjszaka van hátra, aztán reggel csomagolás és kizötyö- gés az S-Bahnnal Schönefeldre.

Ott, a repülőtér várótermében, Ilse testvéri gyöngédséggel átöleli, Marcsa hálásan viszonozza az ölelést, de kicsit fél a levegőben lógó banális kérdéstől: „Nun war’s gut? Hast dich erholt, und bist du zu Frieden mit deinem Urlaub in Berlin?”

„Igen, köszöni szépen, minden pompás volt, igazán ...” Csak éppen nem erről van szó, hanem valami egészen másról. Arról, hogy ő is elmondhatja Goethével: rendkívüli időkben született, különleges világeseményék részese volt. ezekhez képest a hétéves háború meg a napóleoni hadjáratok kismiska. így aztán — jóllehet Eckermannt óva intette az öregúr a nagyszabású munkáktól — ami a hömpölygést, meg a nagy epikát illeti...

Dehát nem a titkos tanácsosnak, hanem Ilsének kell valamit válaszolnia. És

464