Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

féle történik benne, ha az, ami történik, a motívumokat s a kompozíciót illetőleg még nem is egészen világos.

Olykor azért kinyitja a szemét, vagy legalább a félszemét (mint az egyik szemére vak Kutuzov), s ilyenkor a hunyorgó félszemével Carmen-Sarkissjant figyeli.

Kecses mozgás? Bársonyos hang? Nos, igen. Bizonyára.

De még valami. Ez egy önérzetes, öntudatos Carmen. A nép becsületéért, a maga emberségéért harcoló Carmen. Ilyennek álmodta Bizet a párizsi kommün után (persze lehet, hogy csak Marosa álmodja hogy Bizet ilyennek álmodta) és Felsenstein a második világháború után (de ezt nem Marosa álmodja, ez így volt biztosan). Itt tart a különböző álmokban, beleértve persze a magáét is, amikor elkezdődik a negyedik felvonás.

És ekkor, az első felvonás óta háttérül szolgáló közönséges palánk, fakerítés, mint valami élőlény, megrázza magát: kettéhasad, s a tömeg betódulására alkalmas, erős, széles kapu kitárul. Mögötte pedig — s ez a nagy Felsenstein-i lelemény — láthatóvá válik az aréna lelátójának egy szelete: lépcsős üléseivel, mantillás és csipkefejdíszes asszonyokkal, derékkötős férfiakkal, akik kerek, fekete posztókalapjaikat az ég felé hajigálva üdvözlik a bevonuló matadorokat és a torreádort.

Tehát van egy nézőtéri meg egy színpadi közönség. S éppen ebben áll a nagy, borzongást hatványra emelő ötlet, hogy immár a dráma két síkon zajlik. A kapun belül (s ezt szorongatóan meggyőzővé teszi a lelátón izguló tömeg), egyszóval a kapun belül Escamilló és a bika között zajlik a dráma, a palánkon, a kapun kívül pedig: Carmen és Don Jósé között.

És ekkor, mintha (nem a színpadi mechanizmus, hanem valami más, titkos gombnyomás hatására) hirtelen szétpattanna egy második, egy harmadik, egy tizedik kapu, s Marcsa agysejtjeinek bezárt, sok ezer kapuja, szélsebesen kinyílna.

Aisa Sarkissjant látja, amint sötéten lángoló hajával, égő tekintetével, hangja felrázó erejével harcol a szerelemért, a boldogságért, az életért. Ha kell a maga élete árán is. De most valahogy mintha nem a spanyol cigánylánydcosztüm volna rajta .. . hanem katonazufobony-féle, s a hegyekből bukkanna elő, leugranék a tüzes kaukázusi ló hátáról; kezében kés, (nem Don Jósé Sergeant kezében, hanem a katonalány kezében), és nem színpadi kellék-kés, hanem eredeti örmény munka, de talán nem is kés. Talán gépfegyver. A lánynak szüksége van rá, mert német seregek vonulnak a Kaukázus felé, hogy (a „Braunschweig”, illetve „Maus” fedőnéven előkészített hadművelet alapján) megkaparintsák az értékes ázsiai olajat és megsemmisítsék az értéktelen ázsiai nóptörzsieket.

Pillanat! — gondolja Marcsa, sőt, már-már suttogva kiáltja önmagának. — Várjunk csak, várjunk! Kaukázus? Harmincöt év előtt? És ha csak tíz esztendeje? Ez a háttér netán a Sierra. És ez a lány a kubai milicista lányok zubbonyát viseli? Vagy talán pici, törékeny, gyerek-testű lány, aki My-Lay halottai- ért szorongatja a kézigránátot? Az is lehet, hogy négy esztendőt kell visszapergetni csak, és ez a Conehita vagy Manuela a lángbaborult Moneda kapuja előtt verekszik az őrjöngő tömegben. Miért ne?

Manuela? Aisa Sarkissjan? Egyremegy. Aisa-Manuela szemében különös lobogás izzik, torkából sikoly tör fel, dallamosan és mégis hátborzongatón.

A földre zuhan, megsebesül, vérzik, de még harcol.

Azaz természetesen: még énekel. Hát persze, hogy énekel. Ez az a bizonyos kicsit nevetséges operafinálé, amikor a hősnő már haldoklik, de még énekel (egy pillanattal előbb ugyanez a túlzás: a haldokolva is továbbharcolás nem volt

462