Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

szerint a hajbatűzött rózsával, a rojtos kendővel együtt magukra aggatott kellékjellege volt, jóllehet, (mivelhogy rózsa, kendő, kacérság, valójában külsőség) az embereket a hang érdekli elsősorban, a hang, amelynek Carmen esetében szintén megvannak a maga megrögzött hagyományai, a kirívóan és nyersen csengőtől a lágyan behízelgőig.

De hát milyen volt ez a mostani Carmen? Bizonyos tekintetben mindenesetre egyedülálló. Hogy tudniillik ebből a népi és földrajzi szférából előlépő Car- mennel Marosa még nem találkozott. Haja minősége s színe eltér a színpadias- szokásos, tömör-göndör cigánylány sörénytől. Légies feketeségében lángszínű fürtök lobognak, és sötét, ferdemetszésű szemében ugyanolyan vörösbejátszó tűzfény parázslik. Arca nem szép, de — bár távolian, — mégis meghitten vonzó, bájosan idegenszerű vonásai szinte megmintázzák a szerelem kétarcúságát: azt, hogy nagyon ismerős, nagyon közeli, egyszersmind elemi erejű és félelmetes.

Mozgása keletien kifinomult s kecses, de némi lappangó szilajság folytán el lehet képzelni, hogy a sztyeppén, lóháton nevelkedett.

A hangja pedig... nos, Marcsa nem tudja mit gondoljon erről a hangról, hová sorolja, melyik „világklasszis-kategóriába”. Hagyományos buja lágyság? Hagyományos hetyke érdesség? Nem, valami egészen más, olykor a mű fegyelmező erejéből kiszabadult sikoly, olykor izzó láva, olykor bársonyos gyöngédség.

De hát ki ez a minden ízében ismerős és idegen Carmen? Honnét jött? Mi a neve ?

Annyi mindenen töprengett az előadás kezdete előtt, hogy — noha nagyjából elolvasta a műsorfüzetet — épp a szereplők névsora fölött siklott át, arra már nem jutott ideje. Az első felvonás után, a szünetben, mohón fellapozza a szereposztást.

Zuniga, Leutnant Ronald Wahnfried

Andreas Leutnant Otto Kemps

Morales Sergeant Jürgen Folker

Don Jósé Sergeant Alfred Schilling

Escamillo Torreádor Siegfried Frobbeng

És — nyilván évszázadok tradicionális sorrendje szerint, — csak itt, a férfi szereplők után kerül sor a női címszereplő nevére:

Carmen, Zigeunerin Aisa Sarkissjan

Nem német. Nem román és nem bolgár. Nem is amerikai félvér-sztár. Marcsa számára sohasem hallott, ismeretlen név. Vadidegen név. Nemcsak az illető személye, hanem a szó zenei struktúrája, a betűk szeszélyes kapcsolódásából keletkezett összhangzat is: vadidegen.

Örmény, vagy talán türkmén név. Esetleg tadzsilk vagy kazah. Mindenesetre középázsiai név. Egy Kaspi-tenger melléki vagy kaukázusi Carmen.

Marcsa ízlelgeti a különös nevet, s mint zenekari kíséretet hallja alatta a Habanera dallamát. „Ha én szeretlek jól vigyázz!”... Aisa Sarkissjan.

A második és harmadik felvonást úgyszólván átalussza, de olyan aktív-alamuszin, mint Kutuzov a haditanácskozást, a Háború és Békében. Mellérébillent feje, csukott szeme, az alvás megtévesztő mimikája ellenére, pontosan tudja, hogy miről van szó.

Miközben a Torreádor indulóra bevonul a tarkabarka bikaviador társulat, majd miközben a harmadik felvonásban a csempészbanda komor hegyek közt bolyong, olybá tűnik, hogy Marcsa mindebből alig lát és hall valamit. De a feje módfelett éber, mozgás lüktet benne és sokszólamú, polifónikus élet, minden461