Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)
helyett Felsenstein maga fordította le, mégpedig az eredetit és teljeset. Nincs rá mód és idő hogy végigolvassa az alapos és kimerítő ismertetést a különböző korok különböző ízlésbeli felfogásáról, a nyárspolgárok s állítólagos műértők ellbor- zadásától a közönséges cigánylány, s a brutális kiskatona ordenáré szerelmi viszonyát illetően, a későbbi szalonképes folklór-alanyig és egzotikus édeskés Car- menfiguráig — nem, lehetetlen mindent elolvasni a kezdés előtt. Pedig vagy két- oldalnyi elemzés áll még arról, hogy Bizet milyen komolyan vette (mai, szörnyszülött fogalmazásban): a „társadalmi töltést”, milyen mélyen s tudatosan megbotránkoztató szándékkal vállalta a sevillai dohánygyári munkások nem színpadiasán festői, hanem életszerűen nyomorúságos felvonultatását, durva férfiakat, agyonhajszolt nőket, éhező gyerekeket, egy a színpadon végigbotorkáló koldust belekomponálva, belesántik áltatva a partitúrába ... dehát nem ez volt-e az 1871-es év, a levert párizsi kommün ideje, Zola regény-felhördüléseinek az ideje, a francia-német háború ideje, a szociális forrongás ideje és ... A falikarok, mennyezeti égők kihunytak, a karmester a pulpitusra lép, a zenekar megszólaltatja az első hangokat, a színpadon feltárul az eredeti Bizet- elképzelte, Felsenstein-megvalósította sevillai tér a dohánygyárral, a sápadt munkásnőkkel, az utcai nyomorral... ... és — folytatja Marcsa az abbamaradt gondolatsort, — vajon 1949-et, az új Carmen-realizálás évét, Felsenstein rátalálását „a dráimaiság, a szenvedély, a beteljesülő sorsszerűség hangjára” — vajon nem előzte meg a második világháború? „Itt különbséget kell tenni” — jutott eszébe a napokban Lessing, de most másképp, egyéni variálásban jut eszébe: „itt talán nem kell különbséget tenni.” Nem, itt csak valamit meg kell érteni, meg kell érteni, meg kell érteni. Először is azt, ami az orra előtt van: a színpadképet. Minden jelenet — a dohánygyár lépcsőjén, a sevillai téren, aztán a második felvonásbeli csapszékben — minden egy zárt kapu előtt játszódik le. Miféle zárt kapu ez? Mikor és mi célból fog kinyílni? Talán csak jelkép, valami mögöttes eszméhez, a cselekmény mögött meghúzódó cselekményhez? Vagy l’art pour Tart háttér csupán? Sem Bizet, sem Felsenstein nem a l’art pour Tart embere. Mindketten (bármilyen paradoxul hangzik) képben és zenében, a szókimondás emberei. Akkor tehát mégis: miféle kapu ez? Maga sem tudja miért izgatja, hiszen egyszerű palánk, széles kerítés, a fából ácsolt kerítés közepén csak egy felezővonal jelzi, hogy ott széttárható, ott egy kapu van. De mi célból? Aztán még valami, pontosabban valaki — akit meg kell értenie. Ezt a különös lányt, ezt a rendhagyó Carment. Nem a Merimée hősnőt, s nem is Bizet mezzoszoprán kreatúráját, — nem! Hanem a Komische Operben ezen az estén fellépő énekesnőt szeretné közelebbről megérteni. A CarmenMénekesnőnek általában egyéb adottságai mellett, sajátos, meghatározott — mondjuk ki kereken — etnikailag meghatározott, cigányos karakterrel kell rendelkeznie. Marosának az életben látott számtalan Carmen-előadáson — Moszkvában (ahol már csak prozódiai okokból is sokkal szívesebben nézte a Boriszt, vagy a Hovanscsinát), Bécsben (iszonyú drága), Prágában a Smetana operában, s Pesten, vagy hússzor, alkalma volt etnikailag változatosan „előállított’ s „megoldott” cigány-típusokkal találkoznia, sötéttónusú hazai operaénekesnőktől született Carmenként ható bolgár meg olasz vendégművészekig, s a természetes Carmen-modellt már-már túllicitáló néger-félvér világhírességekig. Az egyik azzal a bizonyos közhelyszerű bővérűséggel, s a másik raffinált érzékiséggel, a harmadik szimpla kacérsággal hatott, s e magatartásformáknak rend460
