Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)
igazán „herrlich” és megrendítő. Viszont a Centrum Áruház egy ugrás, oda még ma elmehet, s meglátogathatja Gerdát az illatszer osztály on. És mindjárt az áruház mellett talál egy remek kis kávézót az Alexen. A Fernsehtunmot sem szabad kihagynia, sőt, okvetlenül menjen fel liften, be a fémgömbbe, espresso is van odafönt, és átlátni a nyugati oldalra. Nem azért említi, mintha ez különösen érdekes volna, de ha már felmegy az ember. És az új Palast Republik, Mart- scha! Den aber musst du wirklich besuchen! Köszöni, pompás tanácsok, leginkább mégis a Brecht Ensemble előadásait nézné meg. Ch, Martsoha, aber du bist verspeterf — nyár van, se koncert, semmi, csak a Komische Oper-ban lesz még pár előadás, a Brecht színház bezárt már. így hát Ilse egyszerű és jószándékú javaslataihoz tartja magát és köteles- ségszerűen rója a várost — talán mert egyszer örökre el akarták vágni ennek a földnek a vonzásától, vagy éppen mert ezt a vonzást szeretné újra gerjeszteni? Talán mert a vonzás túlságosan absztrakt módon Lessingre, Goethére, Schillerre, az öreg Fontane-ra, a Mann fivérekre, a lipcsei Thomas Kirchére meg a weimari Frauenplapra korlátozódott? És mert most valamiért — ki tudja miért — ki kell szélesítenie a hajdani (kishíján elgázosított) vonzást a konkrét Hansokra, Ilsékre, Gerdákra, Erichekre és a szegény kis Güntherekre? Persze, hiszen ők teszik járhatóvá a jelent, amelyben az egykori (80123-as számú) Häftling úgy sétálhatott ide, mint egy ártatlan turista. Ámbár ez a két dolog: az ő turistáskodása és éppen Németországban — sajátos nevetésre in- gerli, s mind biztosabb benne: holmi „ártatlan kikapcsolódás” szóiba sem jöhet. Mindamellett szabályos bámészkodással belül a Linden-Corso nevű presso teraszára, az Unter den Ldndenen, a Friedrich Strasse sarkán. A szomszéd asztalnál két mezítlábas nyugatnémet hippi ücsörög, nehéz megállapítani, melyik a fiú s melyik a lány, öltözetük egyforma ócska trikó és egyforma foszladozó farmernadrág, fejükről a zsíros szőke hajrojtok egyformán a vállukra lógnak. Na ja — súgja oda bizalmasan a pincérlány Marosának, mint egy törzsvendégnek. — Itt olcsóbban telezabálhatják magukat, mint odaát („Dort drüben"). Marcsa bólint, hát persze, „dort Drüben” drágább a parfé, meg a gyümölcstorta, de örülne, ha hallaná, hogy a két fiatal miről beszélget, és azt sem bánja, hogy itt „olcsón telezafoálják magukat”. Számukra ez is a szomszédos szocializmusról szerezhető tapasztalás egy fajtája. Elszopogatja az Eisbächer málna meg ananász-kupacát, aztán nekivág az első busszal az Alex irányába. A Palast Republik-nál száll le, s lassan közelít a széles lépcsősorok fölé emelt, csupaüveg épülethez. Belép a fotocellás üvegajtók egyikén és az ünnepélyes csarnokból — márványlépcsőn s narancssárga velúrszőnyegen — feljút az emeleti óriás-galériára. Itt az üvegfalon át ellát a brandenburgi kapuig, átellenben pedig a tv-toronyig, és azon is túl. Amikor elszakad a külső látványosságtól, elindul a terem nem-üvegezett, két hosszanti oldalát borító festmények felé. A képek mai festőik alkotásai. A háború borzalmairól, az új élet, az építés örömeiről. Némelyik plakátszerű, sematikus, csupa hurrá-mosoly, séta kézenfogva á zöld mezőn, távolról gyárkémények integetnek. Marcsa a fejét csóválja. Némelyik azonban vadul eltépi magát a művirágos, túlsima talajtól, vért izzadva kapaszkodik át más, bonyolultabb szférákba, s felmutatja az ember emberré válását a rendelkezésére álló világmindenségben, háborún, sápadt rémülten, pusztuláson át Hyeronim Bosöbra emlékeztető, borzongató könyörtelenséggel: íme, ez van élet és halál között. De lehetne másképp. — Nicht schlecht! Mein Ehrenwort: nicht schlecht! — jelenti ki mellette 453
