Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

És ugyan mit válaszolhat az ember?

Válaszolhat felületesen, hogy mindez harminc év előtt történt, elmúlt. Válaszolhat delklamáló stílusban: Thälmannra és azokra az elvtársakra hivatkozhat, akik nemcsak ugyanúgy szenvedtek, mint ő: el is pusztultak az új, demokratikus Németországért. Válaszolhat továbbá sematikusan, elszajkózva, hogy számára Németország Bach -meg Goethe, Heine meg Beethoven, Brams és Thomas Mann hazája. Válaszolhatja, közvetlen emberi, hétköznapi módon, hogy Németország neki személy szerint az olyan elvtársakhoz fűződő kapcsolatot jelenti, mint például a Krämer család, akikkel néhány éve a bolgár tengerparton kötöttek meleg barátságot.

Válaszolhatja legvégül — nos, legvégül tulajdonképpen csak megvonhatja a vállát, azzal a homályos, kifelé megjátszott, befelé valóságos „pózzal”, hogy

— el kellett jönnie, éspedig életbevágóan fontos ügyben.

Az Ostbahnhof pénztárosa elképesztő közléssel fogadja: a Hungária express- re nem szolgálhat hely-jeggyel — nyekergi zordul. Meddig? Egy hónapig bezárólag. Fehérszőke haja tüskésre nyírva kandikál ki az egyensapka alól, vizeskék szeme kifejezéstelen, keskeny, ajaknélküli szája gépszerűen eldarálja, hogy igénybevehető még a Meridián, mely hajnali háromkor indul vagy a Saxonia, ugyancsak éjszakai járat. Ezekre azonban már nincs hálókocsijegy.

Marcsát egy pillanatra az a tökéletesen zavaros érzés keríti hatalmába, hogy

— Wotánék ugyan kimenteik a divatból, de — mintha valamiképpen az istenek keze volna a dologban. Ép ésszel persze nem gondol ilyesmit az ember, ép észszel kizárólag azon igyekezhet, hogy megagitálja a kisablak mögött ülő komor férfiút.

— Nem, éjszakai vonattal nem megyek. Csak a Hungáriával. Talán lehetséges volna...

Választ nem kap, a pénztáros, mint gyengefelfogóképességű egyéntől, elfordul tőle, és a következő utassal foglalkozik.

Negyed óra múlva végigbaktat a Rathaus előtti téren, körbejárja a szökő- kutat, elbámészkodik a pajzán tritonokon, megkerüli a Fernsehturm hórihor- gas építményét, amely behemót gömbjével mintha az ő némileg megzavart feje irányába fordulna, s rákacsintana.

Nincs jegy visszafelé? Nevetséges. Vagy... nem is olyan nevetséges? Egy pillanatra megáll, kicsit elszédül, de valahogyan kellemes, a becsípettséghez hasonló szédülést érez. Üjra német fogságba estem — mondja magában, és ezt mulatságosnak is meg jelentőségteljesnek is érzi. Mintha azok a bizonyos istenek a lelkét csiklandoznák. És mintha a visszautat elvágó váratlan akadály megerősítené és igazolná az „életbevágó” lépését, hogy ideutazott.

Hans Krämer a közgazdaságtudományok doktora mindazonáltal kopasz tarkóját vakargatva veszi tudomásul a különös fordulatot.

— Nincs jegy a Hungáriára? Aber Mutti, hass’t schon soetwas gehört?

Egyszerűen csodálkoznak, minden hátsó gondolat nélkül, Marcsát mégis zavarba ejti, hogy problémát okozhat számukra. Nem, semmiképpen nem marad tovább. Ha nem megy másképp- s ezt meg is mondja — helyjegy nélkül, kint a folyosón, vagy a W. C.-ben teszi meg az utat Pestig a Hungárián.

— Aber das kommt nicht in Frage — dörmögi a kopasz közgazdasági doktor, és kivörösödött arccal, izgatottan felhajt egy pohár világos sört, a fehér hab vidám kis bajuszt fest az orra alá. Ilse csodálkozása pillanatok alatt őszinte elragadtatásba csap át:

448