Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 6. szám - Soós Magda: Berlini látogatás (elbeszélés)

— Ich bin der Meinung dass ... das ist herrlich, liebe MartsOha! Du bleibst bei uns, und fertig! A szívből jövő, de kissé bolondos nyilatkozat (mármint, hogy „Martscha” legfeljebb végképp ott marad és kész) mindnyájukat mosolyra készteti. Marcsa megöleld Ilsét, a közgazdaságtudományos doktora pedig még abban az órában nekiered, nyakába veszi a várost, hogy bizonyos kapcsolatok révén, valamelyik utazási irodában felhajkurássza a helyjegyet, visszafelé a Hungáriára. Marcsa eredetileg a Fernseh műsorát akarta nézni — egy gombnyomásra a nyugat-berlini adás masíroz be a vadrózsa tapétás szobába, — valami archív-film, Theo Lingen és Marika Rökk, „Sie war aber eine Ungarin, nicht war?” kérdi Ilse. Martsoha bólint, aztán otthagyja az estélyiruhás tüneményt a negyven év előtti báj mosolyával, és visszavonul a szobájába. Kedves jólelkű emberek. De — töpreng kissé idegesen — talán ez mégis sok nekik. Most aztán alaposan a nyakukba szakadtam! Ilse fél óra múlva szelíden bekopog hozzá. — Aber sei nicht nervös, lliebe Martscha! Hans biztosan elintézi a dolgot. — Igazán nagyon sajnálom, hogy ennyi gondot okozok. Ilse most komolyan megharagszik. Kedves, anyáskodó arcát, a kétféle sze­mével, Marcsa arcához szorítja, és azt mondja, nincs semmi baj, hallani sem akar a hazautazásról, ellenben arról szeretne hallani végre: otthon mi a baj, Pesten mi újság, s mi történt? Nyilván nem térhet ki a válasz elől. Éjjel álmos és fáradt volt. Reggel ki­csomagolt. Délelőtt az Ostbahnhofra ügetett. Most azonban itt ül Ilse és ráfüggeszti anyáskodóan vallató, barátian kí­váncsi, kancsal tekintetét. Az egyik szeme (a gránátszilánktól megsérült) lágy és fénytelen, a másik, (az egészséges) élénken várakozó. S a tetejébe még, a fal­ról két fénykép bámul le rá: az egyik egy csecsemő (Krámerék elsőszülött fia, meghalt amikor Berlint bombázták), a másik kellemes, értelmes arcú fiatalem­ber. Bizonyára a második fiúk, Erich. Ügy tudja, történész. S most mindhár­man: Ilse, a halott csecsemő meg a szemüveges történész, a tekintetükkel őt faggatják: — Nun? Tehát? Mi baj? Baj? tulajdonképpen semmi. De hogy miért kellett eljönnie... Nehéz meg­fogalmazni, hiszen önmaga számára sem világos. Világossá csak akkor válik, amikor a fejéből a papírral kerül. Ha ugyan papírral kerül.. k Mert — (Goethe mondta ezt is Eckermannak) — aki világos művet akar létrehozni, annak előbb legyen világosság a lelkében. — Tudod Ilse, hogy is mondjam... belső válságban vagyok. Semmi nem megy. Semmi nem világos bennem, ez a fő bajom. Ilse ámul, és a fejét csóválja. Arca — jóságosán pislogó felemás szemével — elsőrendűen anya- és háziasszonyarc, ha még úgy helytáll is választások előtt a körzeti pártszervezetben. Ez a három gyerekszülést (s talán egész temetőre való halottsíratást) átvészelt, kicsit duzzadt, kicsit petyhüdt anyaarc és a hozzá­tartozó masszív, házias termet, elindul a konyha felé s Marcsát határozott moz­dulattal tereli maga előtt. A konyhaasztalon kockás konyhaterítő, rajta két csésze, s mókás posztóruhába bujtatott kávéskanna. — Igyál, aztán mesélj — mondja gyöngéden, de tántoríthatatlanul. Miről meséljek? Arról, hogy hogyan keveredik össze a mostani felszaba- dultság érzése a régi, harminc év előtti szorongással a bőröm alatt? Arról, hogy amikor pár éve Bulgáriában együtt fürödtünk a tengerben, a sós víz lemosta 449

Next

/
Oldalképek
Tartalom