Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 6. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat) III.
nappal lüktetett az áradat — három műszakban dolgoztak — a vegyi kombináttól a kokszolóhoz, a kohóktól az erőműhöz, a szerszámgépgyártól a martinkemencékhez, a hengerműtől a téglaégetőhöz, az „Amerikai Telep”-től a Szocialista Városhoz. És közben az egyes üzemek még nagyon-nagyon különböző állapotban voltak; míg a vegyikombinátban például még az alapfalak sem álltak, a kokszoló már kokszot szállított. És az út egy-egy szakaszát egyik napról a másikra újra kellett taposni; naponként derült ki ugyanis, hogy az eddigi út alatt például a hengermű drága pénzen Amerikából hozatott alkatrészei hevernek, amiket sürgősen ki kellett ásni... Ezért születhetett meg a következő kis anekdota: — Melyik a Föld leggazdagabb pontja? — Kuznyecksztroj! — Miért? — Ha mondjuk Pennsylvaniában robbantanak, tiszta érc kerül felszínre, ha azonban Kuznyecksztroj ban robbantanak, bárhol, kész gépek jönnek napvilágra ... A harmadik napon egészen váratlanul Duhovnijfoa ütköztünk, a vonatbeli derűs bölcsbe; éppen egy kisebb emelkedőről igyekezett lefelé, nagyon egyszerű módon: az ülepére ereszkedett és lecsúszott. Nagyot nevetett, mikor meglátott minket, de volt is min nevetnie: vérbeli szibériai kocsisnak álcázva látott minket viszont. Elegünk volt már a fázásból — a kipróbált síbakancsomban teveszőr harisnyában is le akart fagyni a lábam! —, és nemezcsizmát igényeltünk — még mezítláb belebújva is mennyeien melegen tartotta a lábat — meg prémbundát igazit, parasztosat, úgy büzlöttünk, mint egy egész birkanyáj. És prémmel bélelt bőrsapkát vásároltunk; ha előlJhátul lehajtotta az ember, fülét, nyakát, homlokát és arcát is megvédte. — Jól van! — kiáltotta. — Na, fiúk, hogy tetszik? Nem olyan az egész, mint az Ezeregyéjszaka? A hasonlatnak volt némi létjogosultsága, mert ezrével nyüzsögtek körülöttünk figurák, akik mintha mesekönyvből léptek volna elő: ferde szemű, nem ritkán szép szál, tekintélyes férfiak iszonyúan magas, csúcsos végű sapkában; a bőrük színe világossárgától a csokoládébarnáig változott; titokzatosnak tűnő kecskeszakállas tadzsikok, üzbégek, akiknek nyers gyapottal bélelt, hosszú, csikós kabátjaik még mindig egykori színgazdagságukról árulkodtak. Válaszképpen elmondtuk, neki, hogy a nappalok valóban csodálatosak, de az éjszakák -mint valami lidércnyomás. Elmeséltem az esetemet a bundámmal. — Hol helyeztek el benneteket? — És amikor közöltük vele, hogy a Szocialista Városban, a téglaházakban, megint csak jót nevetett: — Engem is oda akartak vinni, de én megmondtam a gépkocsivezetőnek, hogy oda menjünk, ahol az amerikaiak laknak. Költözzetek át! Ahol én lakom, abban a házban biztosan találtok helyet, néhányan ma elutaznak. — Bizonytalankodtunk, hogy nem volna-e jobb előbb megszerezni a kiutalást. De ő csak leintett: — Mindig jobb, ha az ember előbb bent ül... így aztán hiánytalanul helyreállt az utazás végeztével megszakadt jólétem. Az „Amerikai Város” — amelyben természetesen nem csak amerikaiak laktak, hanem egyéb külföldi és orosz mérnökök, meg többékevésbé felelős beosztású munkások (értsd: osztályvezetők, igazgatók stb.) — kisebb-nagyobb faházakból állt. Szabályszerű, jól ismert orosz faházakból, ahol a kemény fából ácsolt kettős fal közeit kitűnő hőszigetelő szalmával, pamut- és gyapjuhulladékkal töltik ki. Két-, három- és né-gyszobás lakásokat alakítottak ki bennük, igazi, közönséges kályhafűtéssel, és meleg fürdőt vehettem, amikor kedvem támadt, és normális európai W. C.-k álltak a rendelkezésemre... És nem kellett többé valamennyi kamerámat magammal cipelnem, mert szekrényeket is kaptam. 421
