Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - SZEMLE - Csapody Miklós: Vári Attila művészetéről
szemle Vári Attila művészetéről „Az elveszített mesék ösvényeit lassan benőtte a papsajt, vagy az árvacsalán, s mi maradt neked?... Állj meg itt, ebben a nyirkos hajnalban kamaszkorod háza előtt, nézd a szárnyát csattogtató fenyőt, s aztán alhatsz délig is, vagy összeszorított fogakkal fetrengj a paplan alatt, és emlékezz arra, amit mesék szőnek keresztül-kasul, de ami mégiscsak a gyermekkorod.” Átolvasott éjszakája után a Délutánok című Vári-elbeszélés hőse tűnődik így, akiben az élmény emlékezésként talál vissza elhagyott köreibe, s aki léthelyzetét egy évtized múlva lírai énként is meghatározza: „settenkednek elhagyott utak utánam / emlékeim dühöngő pohárban összetörnek / félelem rímel szememben...” (Térdepelve). A vágyott világot jelentő mese, a gyermekkor és az emlékezet Vári Attila epikájának és lírájának egyaránt kulcsszavai. Belőlük a döntő élményforrás, a magányérzés kisugárzásaként egyetlen fogalom képződik: a Hiány, amelynek föloldása, a szorongás és a védtelenségtudat fölszámolása Vári legfőbb emberi-művészi törekvése. Édeni tája a gyermekkor többé be nem járható vidéke, de a megidézést mégsem az álom-nosztalgia uralja (az az elégikus helyzet, amelyet egyszer Bajor Andor jelzett a „felnőtt emberiség bandájába” való tartozás megfogalmazásával), hanem a hiányból fakadó égető szükség. Vári számára ugyanis a meseszövetű gyermekkor hordozza a legjobban sóvárgott emberi értéket: a kollektívum élményét jelentő barátságot, a változatok pedig, amelyekben a „magány kései” ellen vonul fel — a mi maradt? keserű kérdésére kiküzdött válaszok. Ez a gondolatiság jellemezte már első novelláskönyvét (A véges nap, 1967) is, amellyel huszonegy esztendősen jelentkezett. Szemléletmódjával és az epikai megformálás új minőségével gazdagította a kötet a romániai magyar irodalom második Forrás-nemzedékének prózáját, az első nemzedék legjobbjainak: Veress Zoltánnak, Bálint Tibornak és Szilágyi Istvánnak a teljesítményeihez mérhetően. Benne — mint most Az örök barátok visszatértét köszöntő Egyed Péter, Vári is azt fürkészte, hogy „ ... megmaradt-e a parázs a hamu fojtó mélyében ..A jellegzetességet prózája érettsége és eleganciája mellett az elképzelhető sztori és a mesei Várira annyira jellemző egysége adta: „Ha történetnek nevezzük az elbeszélés minden olyan elemét, amelyet az előzmények határoznak meg, és mesének minden olyan elemet, amely nem következik az előzményekből, akkor azt mondhatjuk: az epika mesélni kíván, mesét mesére halmozni, hogy elfelejtse és elfelejtesse, minél messzebbre tolja azt az óhatatlanul elközelgő, végzetes pillanatot, amikor a mesék történetbe torkollanak, ahonnan nem lehet őket újra kezdeni, csak befejezni, mert kezdetük foglyaivá váltak.” (K. Jakab Antal). Mesét mesére halmozni, s közben a műfaj lehetőségeinek mesteri beteljesítésével, a groteszk és a fantasztikum nagyvonalú kezelésével olyan epikai közeget hozni létre, amelyben a múlt hitelesen tehető meg jelennek — erre vállalkozott Vári Attila második kötetében (Casanova, A zongora árverése és más történetek, 1972) is, még gazdagabb eszköztár birtokában. A Szárnyas halak című novella öregembere itt mondja ki: „A mesék... és mi másért is élhetnél, fiam, hisz a holnapba akarva, akaratlan belenövünk, és csak a múltnak vannak szárnyai.” Szim4 03
