Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 5. szám - SZEMLE - Csapody Miklós: Vári Attila művészetéről

bolikus elbeszéléseivel és meséivel, az anekdotikus Vásárhelyi elégiákkal és a deka- meroni szerkezetű, nagyobb lélegzetű Casanovával a kötet A véges nap igen rangos folytatása — egységben Vári eddigi legjobb novelláinak gyűjteményével (Középkori villamosjegy, Lassított lónézés, valamint más történetek és elbeszélések, 1976). A Középkori villamosjegy, az Expessz ajánlott vérpad vagy az abszurd 89 fokos derékszög hihetetlen valóságukkal éppúgy Vári salingeri novellaeszményének, a „levegőben fennakadó végű” történetnek az egyedülálló megvalósulásai, mint a távoli asszociációkra épülő Égszínkék macska vagy az Alagút halakkal. A valóság tényeit ugyanis a mese rendeli maga alá bennük, nemcsak a fikció létrehozójaként, hanem mint a látásmód alakítója is, mint a szerkezetileg talán legtökéletesebb Lassított lónézés két, egymásra tolt egyidejű világában, rendkívüli mesei leágazásaiban. Ez a novellaépítkezés és időkezelés a lehetőséget teszi realitássá, nemegyszer éppen a logikailag is lehetetlent, s benne olyan eljárásra lelünk, amellyel Szőcs Géza időköltészete mutat rokonságot. Ebben a műveletben a múltba való visszaereszkedés közben az „érintett” idő-pontokra helyeződik rá a jelen, a lehetségest sugalló kontraszt így teremtődik meg.

A harmadik prózakötetnek mégis egy más típusú elbeszélése, a hagyományos epikumot monologikus betétekkel váltó Éjszakai monológ rögzíti tételesen is Vári emlékezésének módszertanát, éspedig első verseskötetére, a Változatok ütő és védekező hangszerekre (1978) is kiterjedő érvénnyel. Az elbeszélő mellett a novella másik alakja a Költő, akit a férfi mindig barátságával: önzetlenségével és önfeláldozásával halmozott el, s akinek egy kihúzott dugójú telefonba mondott, hazugságában igaz álbeszélgetése világosítja föl: „...akiről eddig azt hitte, hogyha semmije sem lenne, akkor is megosztanák a magányukat; és most a telefonba kiabálja az ő barátja, hogy nem is a barátja.”

Hogyan működik az epikus és költő Vári Attila visszajátszásainak rendszere, az emlékezet? Láttuk, hogy a barátság értékhordozója a gyerekkor: „hullnék gyermekkorba / bújnék gyermekkorba / homokvár-védőnek / s nem lehet..(fohász jóbarátokért). Az életszakasz elmúltával — bármilyen erős az ösztön s a .visszatérítés nosztalgikus szándéka („ ... arra vágytam, hogy gyerek legyek, apám zsebében üssek tanyát és meleg legyen odabent, és köröttünk sétáljanak a meghalt barátok...” — Szárnyas halak) — a lehetetlen nyilvánvalóságában beáll az értékhiány állapota: a magány. A helyzet a hiánynak nem elégikus attitűdje, hanem realitás, hiszen Vári tudja hogy „Nincs visszahazudott kamaszkor, csak napok vannak, melyeket emlékek színeznek, és éjszakák vannak, melyeket az emlékek hiánya tesz végtelen hosszúvá ... Mondják, akkor válik felnőtté a gyerek, amikor először fojtogatja a magány, mikor éjszakáiban felnyüszítenek az emlékek...” (Napfoltok). A múlttal vállalt azonosság a meghatározó itt, az emlékekre nem szabad kezet emelni, mert ez tragédiához vezet (Élt 140 centit), s nem is csoportosíthatók át, s legkevésbé a magányállapot megszüntetésének illúziója kedvéért. Ha az egykori boldog kor bűvöletében átrendeződnének, e hamisságból művi újraidézés születne csak. Vári játékossága azonban nem az emlékek ilyen megformálásában áll, hiszen „ ... a magányos emberek úgy dédelgetik emlékeiket, olyan féltőn, mint a zsugoriak a pénzt.” (Éjszakai monológ). Az ő játékossága a Szilágyi Domokosé, amely „... titokban / holt-súlyossá komolyodik”, és mert „ .. .hármasutat tévesztettem / rozsdás pléherdőbe értem... szédelegtem kézfogástól j korgó gyomrom énekétől / azt hittem hogy barátokkal / van pitykézve minden mámor ...” — marad a magány, a védtelenség értékkereső hiányállapota.

forradalmas emlékek gyűlnek tisztulnak tanok és hiányok mindent mi eltelt fölcsavartam valami jöhet még arra várok

— határozza meg léthelyzetét újra a költő a Változatok ütő és védekező hangszerekre címadó ciklusában (Gondolat). A gyermekkor fölcsavart szőnyege azonban ki404