Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - TANULMÁNY - Rónay László: "Mi életem volt: öröm, szenvedés" (Sárközi György költészete)
S az alázatosan fogadott, a teljesített parancs igézetében igyekszik megtalálni a maga költői helyét. „Dobjátok el a pengő citerát...” — kiáltja A Halál diadala (1938) című versben, melynek megdöbbentő, naturalisztikusan részletező képei arra figyelmeztetnek, hogy a végső pillanatban mindnyájan egyek vagyunk. Nem voltak illúziói, rendkívüli érzékenységével hamar fölfogta, hogy a „mozgalom”, a népi tábor nem egységes, nem egyet akarnak tagjai. „... sebet miért nyert, kardja miért csorbult, — Ha maga népe is már ellene fordul? — Ha a régi társak idegen pogányok — Között fenekedve rázzák buzogányuk?” — írja tépelődve a Zord időkben (1938). Ilyenkor megkísérti ismét a bús magány, de szimbólumaiban (Az ugató Hold) van eddig nem tapasztalható eltökéltség, adys pátosz is. Nem híve az üres, retorikus kijelentéseknek, a Dombról a völgybe „bukdosva” érezhető idegenkedéssel, kívülállással figyeli „dús ifjú sörényű” barátja szavait, aki „beszélt a népről, a hazáról”, s remekül érzékelteti kettejük magatartásának, gondolkodásmódjának különbségét, egyfajta előre rendelést a végső sorokban: „ö fölnézett a messze égre. — S én le a völgyi temetőbe”. Higgy, a csodában!, kiáltja ő is elfúló, balladás hangon, de a vers zárlata a költői kilátásta- lanság-érzés erősbödésére utal: Mikor baljós üstökös gyűl az égen s ránkmutat, A küzdők kettétörik és eldobják kardjukat, üreglyukba súgja a költő utolsó dalát És nyögi a régi nép új urak diadalát (Higgy a csodában!) 1939-től 1941-ig, a kötet utolsó rétegében egyre több a fáradt, szomorú dallam, kietlen, reménytelen képek váltogatják egymást. Sárközi György pontosan tudja, hogy a háború számára a végzetet jelenti. Ezért is szakít önkínzó nyíltsággal régi önmagával és ars poeticájával a Ha únod zordon verseimet.. .-ben, mely szándékolt naturalizmusával, kendőzetlen valóságábrázolásával megint a kor egyik leghívebb tükörképe. Lassan hűtlenek lesznek hozzá is a szavak: „Mint kenetlen sarkú, régen bezárt ajtó, — Ügy csikordul szavam: elszoktam a daltól” — írja a Kesergőben, A költőnek nincs helye a megromlott, értelmét veszített világban, a vers is elveszítette funkcióját: Szót szó mellé rakni, sorba szedegetni, .4 sorok nyakába rím-csengetyűt vetni, A süket világnak csengetni hiába — Nem csöndes őrültek monomániája? Csukjuk be az ajtót, hogy ne csikorogjon, Tegyük le a hárfát, többé ne zokogjon, Metéljük el húrját, hogy hangot ne adjon, Tüzeljük el fáját, hamva se maradjon! Döbbenetes átérezni ahogy e nemzedéken átgázolt a háború. Valamennyien Sárköziéhez hasonló látomással vívódtak. Radnótihoz hasonlóan megírta Töredékét, melyet e sokat mondó szóval zár le: „Fuldoklunk ...”. A világ elveszti valóságos kontúrjait: eljött a kísértetek és boszorkányok éjszakája: Zsonqanak a drótok, szalad a hír, a hír, Roppanó testtel feszülnek a póznák. A fekete fűben tücsök dala sír, Elhordott búza illata füstöl a tarlón át. A tanyák föld alá merülnek lassan, Istállóablakon iszkol a boszorkány — Gyér csilagfénynél szállók a magasban, Köpenyem szárnya meg-megakad a jegenyék ormán. (Lajosmizse, 1940) 393
