Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 5. szám - TANULMÁNY - Rónay László: "Mi életem volt: öröm, szenvedés" (Sárközi György költészete)
(Külön érdemes megfigyelni, hogy a „zeneietlen”-nek mondott költő mily bravúrosan rímel a versben!) Visszatérő gondolata, érzése ennek az utolsó rétegnek, az elhallgatás, a némaság, a belenyugvás fájó vigasztalansága. ,Én már csak hallgatok — S bölcsen bólogatok.” — ezt az Erdőben című versben írja 1940-ben, „... minden szó tehetetlen, — Minden szándékomról letettem” — ez a filozófiai értelemben véve fontos Kilátó egyik tanítása. „Tűrni s megmaradni...” — e gondolat élteti, ez készteti arra, hogy a lelkének legmélyére rejtett, mocorgó dalokat, elharapott sorokat figyelje. Ki tudja, hátha kimondhatja őket valaha...? „Néha még hallja a titkos parancsot”, s „küzd egy pohárnyi tiszta szóért”. Ez a halállal szemben födetlenül, tiszta szívvel álló, heorikus, a belenyugvás, a megadás és a remény ellentétes érzelmeiből épülő harc teszi hiteles, megrázó mélységű kordokumentumokká utolsó költeményeit. Minden elsötétül körülötte (Sötétség), s elrothad a világ” (Koratavasz). S ugyanazzal a józan, a halál közellété- nek sugárzásában mégis kimondhatatlanul fájdalmas gesztussal várja végzetét, amely- ivei Radnóti a Razglednicákban: ősz vicsorog rám, messze küld. „Meghalsz, ha el nem menekülsz!” Csikorgó szelek noszogatnak, bekopognak, remeg az ablak, De én csak állok, mint a fák, kopaszon várom a halált. (November) Sárközi írta meg szívszorító hitellel, régi verseinek hitét megtagadó, számon kérő hangon a zsidóüldözés félelmes valóságát a Téli ébredésben. Az utcán ott menetelnek a halálraítéltek, s a költő átkozódva kiált az ég felé: Nem, nem lehet! Hát az Üristen azon a rejtelmes napon ezért teremtett benneteket meg, hogy elvesszen nő, férfi, gyermek? 0 borzalom! Ó szánalom! Nem versek ezek már, hanem a halállal szembenéző és a látvány iszonyatától megkeményedő ember naplószerű följegyzései. Nem a szavak, nem a képek, nem is a ritmus vagy a rímelés alakítja versekké utolsó híradásait, hanem az expresszió hitele, ereje, az emberi érzés kendőzetlen feltárulkozása, melyet már nem köt semmiféle szabály, mint ahogy a világnak sem voltak törvényei már. „Nem félsz-e, gyáva gyilkos, — ki hasznodért megölöd a szépet, — s életed nagyobb javára — kiirtod azt, ami élet, — nem félsz-e egy nemerés éjjel, — hogy megindulnak a lomha — erdők s hitvány fajod letiporják — s földöntik városaid halomra?” — kérdi forró indulattal, olyan allegóriába öltöztetve mondanivalóját, mely nem is allegória, hanem a valóság hű tükre. Betegen, reménytelenül is tud erkölcsi tartásról, szikár etikai magatartásról, mai a jövőbe indázó gondolatairól vallani (Egy forradalmárhoz). S legutolsó versében, az Esőcseppekben arra is van ereje, hogy önmagából mintegy kivetülve, tárgyiasulva figyelje jövendő sorsát: Eljön a nap, hogy többet nem leszek, a könyvespolcon kis kötet leszek. Mi életem volt: öröm, szenvedés, sötét sorok örök csendjébe vész. Versei valóban csak vékony kötetet töltenek meg. De tanítása, erkölcsi tisztasága, korjellemző ereje mindenképp indokolttá teszi, hogy ne csönd boruljon fölé, hanem az általa is oly szeretett fény vonja be alakját és költészetét. 394