Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Simonffy Andrással
akik gyanakodtak: lesz ebből író? Beérik? Állja majd? Azt mondták, hogy próbáljuk ki ezt az embert a nagyon kemény, nagyon szigorú véleményű Egyetemi Színpad közönsége előtt is. És belöktek a színpadra. Soha színpadon nem álltam, saját írásaimat addig soha hangosan fel nem olvastam. Most ott álltam az Egyetemi Színpad reflektorfényében érettségi öltönyömben Áprily Lajos, Benjámin László, Csoóri Sándor, Csunka István, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Ladányi Mihály, Nagy László, Vas István, Váci Mihály, Veres Péter társaságában .-.. 1963. október 15-én volt ez az est. Nem tudom hogyan, de felolvastam a Lázadás reggelig-et. Azt hiszem, hatszor hívtak vissza a színpadra ... Azon az egyetemen, ahova először föl sem vettek, aztán már nem is javasoltak. De hát nem ez a lényeg. A lényeg, hogy ez volt talán az első demonstrációja annak, legalábbis számomra, hogy jelen van egy olyan nemzedék, amelyik már másképp és önállóan gondolkozik. Velem gondolkozik. Rájöttem, hogy vagyok. Eltelt még néhány év, és akkor már teljesen világosan láttam, hogy itt egy nagyon nagy, ceruzával meghúzható nemzedéki váltás van folyamatban. Mégpedig a következő: Mi voltunk az első generáció, amelyiken nem kérhetők számon a történelem bűnei. Persze, a sikerei sem. A dolog, ismerjük el, kétoldalú. Itt a helyzetet kellett felismerni idejekorán. Tehát nem csatlakozni azokhoz, akik üvöltőnek, és nem megnyergelni gyors kontraszelektív vagy karrierista módon azt, ami éppen aktuális. Később, amikor egyetemre kerültem, sajnos gyakran láttam ezt. Felületes véleményezések, a tudás lebecsülése, de ez mindegy. Részletkérdés. Nem ide tartozik. És, tudod, ez a korszak volt az, amikor még minden fiatal egy kicsit ellenségnek számított. Potenciális ellenségnek, sokszor csak azért, mert modern napszemüveget hordott, mert szakállat eresztett, hosszú hajat hordott, farmerbe bújt... Iskolatársam volt Illés Lajos, néha eljártam első együttesének próbáira: mintha egy ellenséges fővárosban titkos szektát alapítottak volna, úgy ültek valamiféle padlásszoba dohányfüstjében kisszámú híveikkel . .. Apuka-behívatások, kitiltással való fenyegetőzés, „fertő”, lányok megrontása... Ami belefért. Mit akartak? Zenélni akartak a fiataloknak. Csak kicsit másképp mint addig szokás volt. . . Ma már közhely. De így volt ez mással is. A mai huszonévesek talán nem is tudják, micsoda előőrsök előzték meg őket. Érthető: senki sem akart megviselt apja utánzata lenni. Nem ez a világ rendje... És hát első könyveinket is amolyan csodálkozva, majdnem „kegyből” adták ki, hogy ott volt a lektorok szemében a kérdés: „aztán lesz ebből valami?” Bella István, Ágh István, Ratkó József, Buda Feri akkor lettek a barátaim, mert előőrsei lettünk valaminek, amit most a legjobb indulattal így neveznék: kierőszakolt bizalom. A háttérben még zajlottak a nagy történelmiirodalmi viták utóvédharcai... S akkor itt kopogtatnak a fiatalok. Mit kezdjünk velük? Vajon mit akarhatnak? Vajon miért annyira kritikus a hangjuk? Megtörténtek a nagy megbocsájtások, nagy elsimítások, konszolidálódik a helyzet, miért borzoljuk a kedélyeket? Nem bíztak ebben a társaságban. Az irodalom- politika pedig késésben volt a mi generációnkkal, másfajta gondok kötötték le figyelmét. Mi megjelengettünk, de jelen nem voltunk. Minket nem fogadtak el önálló nemzedékként, de még korosztályként sem. Ami, persze, nem tragédia, csak az indulást késleltette, összekuszálta a sorokat. Nagyon jellemzőnek tartom egy nálam jóval idősebb író tanácsát, aki azt mondta, hogy sürgősen csatlakozzam hozzájuk egy-két „pozitív” regénnyel, de meg ne próbáljam, hogy önálló nemzedéket vagy korosztályt próbáljak képviselni, mert abból úgysem lesz semmi. Abból örök mellőzöttség lesz, abból örök számkivetettség lesz. Csak26
