Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Simonffy Andrással
hát engem az irodalomba nem praktikus célok vezettek, hanem, azt kell mondanom neked, hogy koravénségem mellett az a bizonyos örökség. Ellentmondva, nekifeszülve, ha kell, tagadva, kritikusan újraértékelve mindent, és éppen azért, hogy a magyar irodalom folyamatossága megmaradjon. Van abban a Medveölő /iában az utolsó pár sor. Arról van szó, hogy egy fiú az apja nyomdokait követve elindul; medvék már nincsenek, de valamiféle teljesítményre vágyik. Békeidőben, turistaként, felszerelés nélkül, felkészületlenül elindul a magasságok felé. Várj megkeresem. „Látja, hogy útja, elhagyva a tengerszemet, csakhamar meredek sziklafalra csap. Kötél és csákány nélkül nemigen jut tovább. Vissza kellene már fordulnia. De nem ismeri még a hegyeket. Abból, amit apja, a vén medveölő mondott, nem sokat tudott meg róluk. Távolságérzékét is elvesztette. Megy, csendesen hallgatja saját lépteinek,, monoton roppanásait, a hóban, és fél. A rezzenéstelen levegőben szikrázik a hó a Rysy nap felé simuló meredélyein, de még mindig előtte, még most is messzire tőle.” Ez a novella vége. Na, most nyilván te is azt kérdezed, hogy mit jelent ez, mert ezt már sokan megkérdezték tőlem. Hát mit is jelentene? Teljesen egyszerűt jelent. Volt itt egy Magyarország, és volt itt egy nemzedék, amit úgy szoktunk emlegetni, hogy apáink, jobb esetben már nagyapáink nemzedéke. Vizsgázott. Jól, rosszul, emberi, történelmi tisztessége, neveltetése, saját belátása, felelőssége szerint. (Ne azokról beszéljünk, akik levizsgáztak, eleget csepültük magunkat a nevükben is.) Beszéljünk azokról, akik magyarok és tisztességes' emberek. Megpróbáltak, hogyne próbáltak volna meg az adott pillanatban a nagyobb közösség, osztályuk, hazájuk érdekében gondolkozni, sőt, még cselekedni is. Mondjuk így: túllépni alapvető determináltságukon — minőséget váltani. Életük a nagy történelmi-társadalmi törésvonal két partján zajlott le. Ez mindmáig meghatározza őket. Akkor is, ha keveset beszélnek róla. Ez a pár mondat, és ez az egész írás mégiscsak azt keresi, azt fogalmazza, hogy mi a dolguk itt a következő nemzedékeknek? Azt, hogy hogyan kell itt élni? Újra hősieskedni, újra megmászni ugyanazokat a meredélyeket? Vagy ülni, várni az alkalmas pillanatot csendes vegetáció közben? A mi példaképünk Oleg Kosevoj és Ságvári Endre volt, akik a maguk módján hősiesen viselkedtek egy adott szituációban. De ez az adott szituáció már akkor sem volt a mi szituációnk. Sorsuk semmiféle utasítást, üzenetet a mi életünkre vonatkozólag nem adott. Hétköznapjainknak, úgy értem. Mi figyelve, látva, de magunkra utalva nevelkedtünk. Láttunk bizonyos eseményeket, és azokból levontunk bizonyos következtetéseket ... Így vannak a mai gyerekek is. Gondolj el egy nyolcadik elemistát vagy akár egy átlag gimnazistát. Mit mond neki Ságvári Endre sorsa? Főleg, ha úgy állítják be, hogy pifíf-puff, ugrott a pisztoly a zsebéből.. . hogy Harminckét nevem volt... És nem úgy állítják eléjük, hogy honnan indult, milyen proletár-, kis- vagy nagypolgári környezetből. Hogy honnan vált ki? Milyen alternatívái voltak arra, hogy ne csak sodródjék a számára kijelölt praktikusan adódó pályán ... Mit mond egy Oleg Kosevoj, akiről annyit tudnak, hogy a végén egy kútban rájuk dobálták a csilléket. Amikor nem mondják el, hogy honnan indult, hogy mi volt az útja, mit kapott gyerekkorában, mi motiválta ... Semmiféle támpontjuk nincs ezeknek a mai gyerekeknek. Az a baj, hogy 27
