Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - SZEMLE - Zalán Tibor: Döbrentei-maszk Kierkegaard falára

versnyi anyag sűrűsödik hirtelen! Az előző kötet kedvenc motívuma, az ököl elveszíti mindenhatóságát: „az öklök formaiinban”. Most mutatkozik meg igazán, milyen pontos volt Váncsa István Koríárs-beli esszéjében, amikor Döbrentei esetében a „közéletisé- get” fölcseréli „hic et nunc”-ra, bár nem fejti ki, mit ért ezen. A két terminus között jelentős distancia lehet. Az első könyvében ír ugyan „közéleti” verseket (Angyalföld és Kőbánya között, Fuvaros, A sztambuli cipőfényező), a mostaniban, Az úikövező ilyen (ez utóbb említett kettő igen jelentős opus), de egyikben sem jelenik meg az alakítás igénye. Az útkövező ember látomássá növekszik költeményében — s meg is marad annak. Látomás. Ez nem baj, természetesen. A kor lenyomatát igyekszik elkészíteni a költő, nem prófétai jelenléttel, hanem a tanú (ill. tettes vagy áldozat) hitelével. Ebben a magatartásban a szemlélődő, de nem passzív szemlélődő (!), általánosításai lesznek fontosak.

Üj motívum a könyvben a lesüllyedt élettér, a gyermekkor fölmerülése, mint elveszített lehetőségé. Verscímek felsorolásával is meg tudjuk idézni ezt a témakört: Gyermekrajz, Napsírás, Játszótér. A nosztalgiától igen kemény szembesítés óvja a szerzőt, ahol a másik pólus a férfikor, szüntelen zuhanás-pusztítás élményeivel. „Kitiltva minden évszakokból, / anyám szeméből levetem magam.; Apám, teliszájjal 1 darazsat habzsolok”.

Ami az első könyvben hiányzott, most egyik fő versszervező erővé lépett elő: analizál. Ennek hozadéka, hogy szüntelenül átértékeli a már behatárolt, ezzel látszólag rabul ejtett jelenségeket. Az egyik legnagyobb felfedezése, mely talán nem tűnik elő első látásra: „A messzeségnek vízfesték a vére.” Sorsát így joggal mérheti a nagy magányosokhoz; verssel adózik Van Gogh-nak, Csontvárynak; — az ünnepelt életű Mun- kácsyban is az esendő művészt, a mában is ható embert keresi: „Harmadosztályú váróterem ! a siralomház, homlokzatán / kimustrált cégtábla fityeg: / az idő olvashatatlan / dögcédulája.” Versről versre figyelhető meg az elmagányosodás. A kifejezendő érzések egyértelművé válásával párhuzamosan a képek is kristályosodnak, invenciójuk gazdagodik. Nem érzi szükségesnek többé szómágiákkal bombázni valamely elvont tartalmakat, — megelégszik a kevesebbel, mely most a többet jelenti, az értékesebbet, mert megformálhatóbb — s megforrnáltabb. Az idősíkban lokalizálható témák, melyek emlékképekben, tehát nagyobb tárgyi anyagon keresztül ragadhatok meg, könnyebben fölfejthetővé teszik munkáit. Nem arról van szó, hogy első kötetében erején felül vállalt volna, inkább arról, hogy néha a beláthatóság határain túlra merészkedett. Most, a nyelvi fegyelem növelésével elsősorban, ugyanerre képes, észszel elérhető határokon belül. Erre mondja ő: „A tengerek is kalodában”; vagy másként: „Körülülöm gyémántomat a tengert, egymagám”.

KIERKEGAARD:

S AZ EMBEREK ÖSSZESEREGLENEK A KÖLTÖ KÖRÜL, ÉS ÍGY SZÖLNAK HOZZÁ: ÉNEKELJ MAJD ISMÉT, VAGYIS: BÁRCSAK ÚJ FÁJDALMAK GYÖTÖRNÉK LELKED, AJKAD BÁR MINDIG ÚGY SZÓLNA, MINT EZ IDÁIG; MERT A KIABÁLÁS CSUPÁN MEGRÉMÍTENE MINKET, DE A MUZSIKA, AZ KEDVES. Ha tartanánk egy kiterjedt vizsgálatot, gyanítom, hogy az átlagolvasók nem szeretnék ezt a költészetet. Leginkább azért nem, mert a muzsika mögül kihallatszik az üvöltés, a kínlódás, gyötrődés. Fúj, prüszköl, káromkodik, rúg-kapál ez a költő, — éppen azt teszi, amit mások magukba szoktak fojtani. Azaz: éppen azt teszi, amit tennie kell: megmutatja az embernek ön-magát. Az ő emberképe az ösztönök ijesztő, burjánzó és sötét mélyeiig kitakart ember; ezt az ábrázolatunkat azonban már nehezen viseljük el, szégyelljük (de nem szégyenkezünk miatta!), takargatnánk, nem szeretjük boncasztalon látni. Apropo: boncasztal. Hogyan is áll Döbrentei a „boncasztal és esernyő” viszonyával? Azt mondja egyszer Breton: „A jövő költője majd feloldja a cselekvés és az álom közötti jóvátehetetlen szakítás nyomasztó eszméjét.” Ennek szabad interpretálása: nem lesz szürrealista. Ha az A Skorpió jegyében idején az volt(!), a Szökőév szerzője nem szürrealista. A szürrealisták alappontjai közül már a romantika versbeépítése is esik. A politikai aktivitás pedig ugyancsak nem jellemzi, amennyiben a politikai aktivitáson napi harcra-készséget értünk. De költészete kísérlet az álom és a cselekvés távolságának feloldozására, kísérlet az álomi kielégülés megszerzésére a va319