Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - SZEMLE - Zalán Tibor: Döbrentei-maszk Kierkegaard falára

lóságban, az ébrenlét dimenziói között. Az eredmény, az íz — még keserű. Mégsincs oka a költőnek szomorúságra emiatt: formavilága és felölelt tartalmai az új, a nagyon modern európai-magyar költő megjelenését — nem előlegzik vagy ígérik! — demonstrálják.

Nem szerethetik még az olvasók Döbrenteit zárkózottsága miatt. Ugyan indulatait, mélyről jövő panaszait pontosan megérezzük, magáról a költő-emberről vajmi keveset tudunk meg, nem derül ki munkáiból, hogyan él, miből, kivel, hol stb. A költő magánélete soha nem tartozik az olvasóra, vers előtt vagy versen túl. Csak annyi, amennyi belőle a versben inkarnálódott. Hogy mennyit ad ki a költő magából: alkati kérdés. Illyés Gyula bölcs esszéjében fejtegeti (Tiszatáj, 1979/2) az önkitáró költészet pózba, szerepjátszásba merevedésének kényszerét. Döbrentei ezt elkerüli, nem távolságtartással, ellenkezőleg: annyira közel mer menni a vershez, mer annyira személyes lenni, hogy az egyesülés mámora hermetikusan elzárja világát az értés és az értelmezés formális aktusai elől. Mit értek ezen? Megéli verseit, de félelmetes intenzitással éli meg. A legkisebb elemet is föllobbantja, izzásig hevíti: ebben a tűz- próbában a lángokon (képeken) túli ábrázoltat csak sejtjük; említettük, hogy nem megfeleltetésekkel dolgozik. Azt mondják, a forma értelmezi az üzenetet. Döbrentei legutóbbi üzeneteinek jégmagjuk volt és lángburok vette őket körül. Ez a kétarcúság (kifejezendő-kifejező, jelölt-jel között) adja elemi feszültségét, robbanás-veszélyét ennek a lírának. S ennek értéséhez az olvasónak eddig nem adtak ábécés-könyvet, sem értelmező szótárat.

KIERKEGAARD: ÉS ELŐLÉPNEK A KRITIKUSOK, MONDVÁN: ÍGY HELYES; ÍGY KELL TENNIE AZ ESZTÉTIKA SZABÁLYAI SZERINT. A KRITIKUS TERMÉSZETESEN SZAKASZTOTT MÁSA A KÖLTŐNEK; CSAK NINCSENEK KÍNOK A SZÍVÉBEN ÉS MUZSIKA AZ AJKÁN. A kritikusok lehetnek szigorúak és elnézőek, részrehajlók és pártatlanok, segítőkésze kés hóhérlelkűek. Az Idő szerencsére, többnyire tőlük függetlenül, nyitogatja csapóajtóit, hogy eltüntessen vagy megtartson embereket. Hogy nem a levegőbe beszélek, hadd említsem példaként az Első Ének antológiát. Húzzuk alá a szerkesztői előszóban kiemelt költők neveit, s nézzünk utána, mi történt velük, az akkor tehetségesnek mondottakkal, akik tarisznyájukba a hamubasült pogácsa mellé szuperlativusokat is kaptak az útra?

Döbrenteihez nem nagyon volt kegyes a kritika. Csűrös Miklós (Kortárs, 1973/5) az induló költő erényeit és hibáit serpenyőjébe téve, nem tud sem örülni, sem bánkódni jelentkezésén. Fülöp László viszont legszívesebben letörölné a fiatal költők flaszteréről, összefoglaló jellegű, nemzedékeket áttekintő és számbavevő írásában. (Irodalomtörténet, 1973/3.) Anélkül, hogy a jónevű kritikus elfogulatlanságában kételkednék, s a tárgyalt többi költőt meg akarnám sérteni, hadd kérdezzem meg: lehet az, hogy Döbrentei a generációjának művészileg legkiforratlanabb, zavarosabb, modorosabb, üresebb, harsányabb, gerjesztettebb, retorikusabb, szervetlenebb, messia- nisztikusabb, önkényesebb, funkciótlanabb, szertelenebb, dimenziótlanabb, rendszer- nélkülibb, zabolátlanabb, átélhetetlenebb, (átélhetetlenül excentrikusabb), absztraktabb, érdektelenebb, kevesetmondóbb verseit írja? Ellentétben a többiekkel, neki még egy vállonveregetés sem jut. A felsorolás, tudom, önkényesnek és direktnek tűnik, csakhogy nem én, Fülöp teszi ezt 23(!) soros kitérőjében. Különösebb indoklás, esetleg bizonyító példa nélkül. Döbrentei zokon vehette a bunkózást, mert sokáig hallgat ezután. Váncsa István siet segítségére (Kortárs, 1977/9), írása azonban, okossága és néhány fontos észrevétele mellett is, exhibicionistábbra sikerült annál, ami a költőt kisegíthette volna a kátyúból. Emberileg viszont ritka szép gesztus tanúi lehettünk olvastán, s amint látható, Döbrentei azóta is dolgozik, ír. Ennyi. KIERGAARD: LÁSD, EZÉRT INKÁBB DISZNÓPÁSZTOR LENNÉK AMAGERBRÖN, KIT MEGÉRTENEK A DISZNÓK, SEMMINT KÖLTŐ, KIT FÉLREÉRTENEK AZ EMBEREK.

ZALÁN TIBOR

320