Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - SZEMLE - Ambrus Lajos: Rácz István: A finnugor népek népművészete
(Bocskort, vízmerő edényt, dobozt, bödönt, tálcát, tarisznyát, bölcsőt, álarcot tudtak készíteni nyírkéregből, alkalmas volt sátrak befedésére, de még csónakkészítésre is.) Karcolt, festett, rátétes és benyomott díszítésű tárgyakat használtak, a díszítendő felületekre az idézett állat-motívumok kerültek. A permiek fából faragták edényeik, háztartási eszközeik java részét. Jellemzőek az állatra emlékeztető merítőedényeik: söröskupát (!), sótartót készítettek a tisztelt és igen leleményes módon vadászott vi- zimadarat utánzó formátumra, majd az eszközöket sárgára pácolták. A volgaiak fából összerótt házaik homlokzatát deszkából kivágott díszítő elemekkel igyekeztek változatosabbá tenni, a balti finnek pedig a fafaragásban értek el figyelemreméltó művészi teljesítményt. Használati tárgyaik: söröskancsó és ruhásdoboz, fedeles edény és mángorló, lenvágó kés és láda, szék és iga készültek fából, s vésett, áttört vagy égetett díszítés található rajtuk. Jelentős szerepe van a lapp ábrázolóművészetnek is. Rénszarvasagancs- faragások és sámándobra festett ábrák illusztrálják, az égről, istenekről, alvilágról, szellemekről alkotott ősi világképet. Ha viszonylag periférikusán (13 kép erejéig), de Rácz István és Niilo Valonen érinti a népi építőművészeiét is. Elsősorban a finnek építkezéseit veszik szemügyre. A választás természetes, hisz Finnország a faépítkezés övezetébe tartozik. A 18. század óta már tágas kétszintes lakóházakat építenek gerendából, s deszkával borítják őket. A formás kelet-karjalai parasztházak jellegzetessége, hogy a lakóház és az istálló egy fedél alatt vannak: a ház nagy és kétszintű, a deszkatető meredek, s a tetőtartó gerendák homlokzati vége díszített. Észak-Karjalában a melléképületeket a telken szétszórva helyezték el. A lakóház egyik felében a nyári szoba, másikban a téli szoba van a kemencével, középen helyezkedik el a pitvar és a kamra. Tanulságos megfigyelni: a modern finn építészet — többek között — honnan merített erőt, formát, kitörési vágyat tegnapi-mai megújulásához. 5. Végre egymás mellé tett lapokon azonosíthatjuk magunkat, ím ezek vagyunk, nem kell cifrább öcs-báty után sóvárogni. Különben is találó Illyés fogalmazása: „minél mélyebbre hatolunk, annál több közös elemet találunk.” A kötet az önálló atmoszférái teremtő művész, Rácz István nevét viseli a gerincén. Képein hajdanvolt csöndet, elárvult repedést és bevégzett mozdulatot láthatunk, de ezeknek a pillanatoknak órákig mesélhető történetük van. A tárgyfotók kitűnő háttér és világítás mellett egy újra élhető kapcsolat lehetőségeit ígérik: medve-ábrázolás, sámán álarc, dobverő, házi bálvány, héthúros kantele, síhajtó bot, kereszténység előtti fejfa — az arcát kereső mai világba segítenek. Képesek fogékonnyá tenni a tegnapelőtti önmagunkról elfeledkező lelkiismeretünket. Legsikerültebbek a lappokat bemutató sorozat képei. Itt nincsenek jelen a többi viseletét bemutató élő modellek és kirakati bábuk szerencsétlen keveredésének merevgörcsei. Rácz István a Helsinkiben található osztják, votják, zűrjén, mordvin, cseremisz észt és vót viseleteket — jobb híján — hullamerev múzeumi — kirakati bábfigurákra kényszerült ráruházni. A viseletek pompáján, az élvezhetőség mértékén semmit sem csökkentett, de a műtermi élettelen bezártság nem adja meg a fotóesszé lehetőségét. Ellentétben a remekbe sikerült lapp fejezettel, ahol a lapp anyagi kultúrát lapp mosoly, lapp gyöngédség, lapp kínlódás, lapp ráncok — a lapp sors kíséretében láthatjuk, itt „csupán” vagy „csak” hímzést, ékszert, lábbelit, inget stb. látunk. Persze tudjuk, hogy észrevételeink nem Rácz Istvánnak és a kiadványnak, hanem a kutatás mostoha körülményeinek szólnak. Ha ezt a munkát fontosnak, időszerűnek és tisztességesnek nevezzük, nem járunk messze szándékunktól. Végülis: történelmi és személyes mindennapjainkban a helyes felismerést kínáló lehetőség számára a feltétlen tiszteletet kell fenntartanunk. (Corvina — Otava, 1978.) AMBRUS LAJOS 312
