Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - SZEMLE - Funk Miklós: Cseres Tibor: Elveszített és megőrzött képek
Cseres Tibor: Elveszített és megőrzött képek Cseres Tibort egyik kismonográfusa a Hideg napok átütő sikerére célozva — egykönyvű írónak nevezi; mondván, hogy igazi elismerést, ismertséget és sikert 1961-es regénye hozott neki. Féligazság ez. Ha jól számoljuk, több mint huszonöt könyvet írt már Cseres Tibor eddig. Kétségtelen ugyan, hogy a Hideg napok népszerűségét eddig egyetlen műve sem érte el, de nagyon érdemes figyelni — olvosónak és szakembernek egyaránt — többi, s az újabb kötetekre. Cseres folyamatosan ír, mindig jelen van, s fontos kérdések foglalkoztatják. Az előző, hasonló jellegű könyvéről (Hol a kódex?; 1971) azt írhattuk: irigyeljük Cserest sokmindenre figyelő tekintetéért, olvasói érdeklődéséért, hiszen abban a könyvében elsősorban olvasmányélményeiről számolt be, olvasmányaihoz fűzött megjegyzéseket, mégpedig ott is elsősorban a „régiség”, a történetiség érdekelte, a múltból igyekezett olyan tapasztalásokat felmutatni, amelyek ma is megfontolandók lehetnek. Abban a kötetében írta: „Keresem a fiatalok számára a használható törvényt, az elfogadhatót. És aggódom a hagyományért is, a megőrzött tapasztalat kódexeiért, amelyek századról századra oly könnyen kerültek újra és újra szemétdombra meg tűzbe ártatlanul.” Ebben az új könyvében is tapasztalatok megőrzésére, s továbbadására vállalkozik. A „megőrzés” most jobbára képekhez, valóságos régi fényképekhez és írói képélményekhez fűződik, mint a kötet címében is utal erre. A képi emlékek kommentálása az egyik rendező elve ennek a könyvnek. Az elmúlt években elárasztotta irodalmunkat is a dokumentum, az interjú, a memoár. Több okra is visszavezethető ez. Az egyik, hogy irodalmunk egy nagy nemzedéke pályája végén összegezhette életművét emlékiratokban is. A másik ok talán az a közönségérdeklődés, amely szellemi életünk alakjai, a művek alkotói iránt megnyilvánul. Gyakran a hiányzó kézikönyvek, kismonográfiák, népszerű munkák, portrék helyett jelenik meg folyóiratainkban, a rádióban és a televízióban is az in- terjúdömping. Ezek között számtalan érdekes, fontos, kortörténeti szempontból nélkülözhetetlen írás, interjú akad. De bizony sok a pályák emlékezetének megbicsaklása, az írószobák exhibicionista bemutatása, a jellegtelen, vagy apologetikus, kritikát- lan interpretálás is. Cseres Tibor sem kerülhette ki az interjúkat, a személyes vál- lomástétel kötelezettségét, s néhány ilyen írás is bekerült a kötetbe, sőt bőségesen találhatunk kifejezetten életrajzi jellegű írást is e könyvében. Cseresnek azonban a saját élete mozzanatainak bemutatása csak ürügy, s jó ürügy valami másnak az elmondására, valami kiegészítő történelmi adaléknak a felvillantására, újraidézésére. Neki mindenről eszébe jut valami, valami „érdekes”; szinte megteremti a tudni érdemes dolgok sajátos tudományát. A történeti és természeti valóság izgatja elsősorban a saját életében, életrajzában is, a valóságkutató szenvedélynek rendeli alá az írást. Elolvas egy könyvet, egy cikket, megnéz egy régi fényképet, s erről „eszébe jutnak” olyan dolgok, amelyek olykor tudományos kommentárokká emelik az író szubjektív szándékú megjegyzéseit. Tiltakozik Cseres ugyan egyhelyütt, hogy ő nem polihisztor, mégis sokat tud. Sokat tud a természetről, a történelemről, a nyelvről, s természetesen az irodalomról, s az írókról is. Mert ebben a könyvében is gyakran időz kor- és pályatársainál; Tamási Áron arcait villantja föl, Kós Károly, Gaál Gábor portréi tűnnek föl a könyv lapjain. Legélesebben kortársai arcélét, a Sarkadiét, a Kamondyét, a Jankovics Ferencét exponálja. Ebben a Találkozásaink c. fejezetben „fotózza le” Képes Géza teremtő munkásságát, de a Bartók-problémákhoz is van értő szava. » A Szakmai beszélgetések címet viselő fejezetnél gyanítaná az olvasó, hogy most lesz aztán szó igazán irodalomról, ám éppen ebben a csokorban találjuk a kerti beszélgetéseket, a mókusokról, kertészetről, az asztalosmesterségről, a para-pszicholó313
