Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - SZEMLE - Ambrus Lajos: Rácz István: A finnugor népek népművészete

varázslatos erőt tulajdonítottak. (A cseremiszek azt tartották, hogy az esküvői párna hímzésmintája az asszony termékenységét óvja, s az ingmell ábráit „a mell védőinek” nevezték. A férfiingen a szív helyén levő hímzésdísz feladata volt, hogy veszélyes helyzetekben, például medvevadászaton, vigyázzon a viselőjére. A gyöngynyakláncok rontástól, szemmelveréstől védték, az obi-ugor medve — a más ábrázolásokat vallási és totemisztikus fogalmakkal próbálták magyarázni. A legszebb hímzések az oszt- jákoké; jellegzetesek, ornamentikájuk sajátos, a kék, piros és sárga színű fonalat kedvelték. A bizánci és keleti eredetű permi ingeken mértani ornamentikával díszített vörös színű, a nyakkivágástól hosszanti irányú hímzett csík látható. (A zűrjének híresek a mintás, kötött harisnyáikról.) A régészet bizonyította, hogy a volgaiaknál már a 13—IS. században is élt a hímzőművészet — igazolva, hogy ez a művészeti ág nem új képződmény. A keleti és nyugati kultúra határvidékre települt balti finneknél a geometrikus piros-fekete és piros-kék előöltéses és a szvasztika-hímzés a jellemző. A baltiak kedvelték a gazdagon hímzett főkötőt, eredete városi, középkori hagyományra nyúlik vissza; Észt- és Finnországban teret hódított a virágmintás hímzés és a selyemfonál használata. Távolodva az együttélés vélhető színtereitől egyre nehezebb közös elemre bukkanni: a lappok anyagi kultúráját a rénszarvastartó, halászó és vadászó életmód határozta meg, s művészetükbe már alig található a keresztes hadjáratoknál korábbi időkre utaló őstörténeti elem. Sajátos viseletűk az élénk kék, piros, sárga és zöld szín használatát kedvelő posztószövet ruha — amely egyben a középkori öltözet alapelemeit őrizte meg. A magyar népművészet az őstörténeti időkből csak néhány használati eszköz és viselet alapformáját viseli: az egyenes, derékszögű szabásvonalakat az ingen és a gatyán, rovásminták elhomályosult szibolikáját faragáson és ácsolt faládán. „Népi szőtteseink legrégiesebb, különböző szélességű sorokból alakított mintáinak, a sokfelé kedvelt csillagos, fogazott szőtteshímnek” eredete a középkorra tehető — amint azt az 1969-es kiadású Fél—Hofer—K. Csi- léry-féle Magyar népművészet állítja.

Még egy gondolat erejéig a viseletkultúráról: hogyan lehetne meghatározni az egyes finnugor népeket jellemző viseletét? (Vállalnunk kell a kisugárzások summá- zatát, a vele járó elnagyolt leírást is, hiszen nem ismételhetjük meg az elemzendő művet.) Nos: az obi-ugor viseletre pazarul gazdag, eredeti hímzésű prém- és vászonruha a jellemző, a permi viseletén — kereskedelmi kapcsolataik révén — a városi eredetű orosz ruházkodás erős hatása észlelhető. A volgaiak is hímzett viseleteket hordtak. Hímzéseik nem olyan gazdagok, mint az obi-ugoroké, viszont a fejre való különféle ruhaneműk közül a mordvinok használták a pártát és pártapántlikát. Ez a tény annál is érdekesebb, mert Magyarországon még a közelmúltban is élt a szokás, hogy a vőfély pálcával vagy fakarddal vette le a pártát a menyasszony fejéről, amikor a vőlegényhez kísérte.

A krónikák feljegyezték, hogy IV. Béla fiának 1264-ben tartott esküvőjén szintén karddal vették le a pártát menyasszonyának fejéről — „iuxta ritum suae gentis”.

Ezt a fejviseletet a közelmúltban Sárközben, az Alföldön és Torockón ismerték, s ma még Kalotaszegen viselik. (Igen híres a Kalotaszegen, Sárvásáron készült párta.) Érdekes, hogy ugyancsak a mordvinok használták a Balkánon is felbukkanó hátsókötényt. A balti finn viselet stílustörekvéseit az európai történelmi stílusok jelentősen alakították. A görögkeleti és protestáns kulturális érintkezések határán a protestáns észt férfiak használatba vették a térdnadrágot; az egész Baltikumban széles körű elterjedtségnek örvendett a gyapjúból, pamutból szőtt, kabátot, ruhát, esetleg csomagot összefogó néhány centiméter széles szalag. A finnek közül a görögkeleti karjalaiak főkötőikkel külön típust képviselnek, egyébként a szalagszövő művészet náluk is fejlett. A lapp viseletről, sajátosságairól már beszéltünk. A magyar népviselet a reneszánsz korában kezdi ma ismert formáit elnyerni: elterjed — török hatásra — az ünnepi férfi és női csizma, a rövid, felálló nyakú ing, a puffos ujj, a mellény, a blúzfélék és a gombos kabát.

Rácz István és Niilo Valonen könyve természetesen nemcsak a viseletkultúrát, hanem a díszítőművészet egyéb ágait is bemutatja.

. Skandináviától Szibériáig igen nagy jelentősége volt a kéreg- és fafeldolgozásnak.

311