Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - SZEMLE - Ambrus Lajos: Rácz István: A finnugor népek népművészete

Nyelvünket a finnugor nyelvcsaládba sorozzák — a nyelvészet rekonstruálta a finnugor alapnyelvet —, tudományos életünkben azonban időről időre kísért a jogos kérdés: létezik-e, van-e egyáltalán finnugor népművészet? Rácz könyvéről beszélve nem kerülhetjük meg azt a kérdést, mégha őstörténetünk néhány ismert mozzanatát újra meg kell ismételnünk.

A finnugor rokonnépektől igen hosszú ideje — a finnségiektől kb. i. e. 1500-tól, az ugoroktól kb. i. e. 500-tól — különváltan él a magyarság. Az azóta eltelt idő alatt végérvényesen elváltak útjaink: a finnugor népek egymástól eltérő gazdasági és társadalmi fejlődésen mentek keresztül, és egymástól eltérő kulturális hatások érték a rokonnépeket. Gondoljunk a legismertebb tényekre: az egységes vadász-halász társadalom felbomlott vadászó-halászó és földművelő-állattartó társadalomra: a rokonnépek egy része továbbra is szárazföldi népként élt, más részük a tengerpartra vagy közelébe települt; a nyelvészet következtetései jelentős idegen etnikai befolyásról tanúskodnak, s végül; a népkultúrára igen jelentős hatást gyakorolt az új ideológia, a vallás. (A finnugor népek ma római katolikus, református, evangélikus és görögkeleti vallásgyakorlatot követnek.)

A mai szemlélő tehát nehéz kérdés előtt áll, mert az ősinek tudott rokonság jegyei alig lelhetők fel az anyagi kultúrában. E kérdésben hivatkozzunk Kodolányi Jánosra, a téma legjobb magyar ismerőjére: „Joggal feltehető, hogy a finnugorság kultúrájában a szétválás előtt nem lehettek nagy eltérések, bár már akkor is érhették olyan kulturális hatások, amelyek nem érvényesültek az egész társadalomban. Nem kételkedhetünk abban sem, hogy az a kor sem nélkülözte a művészetet, még ha nehéz is megtalálni és kimutatni a kutatásba is bevonható emlékeit.”

Mik ezek a „kutatásba is bevonható emlékek?” Milyen tényekre és dokumentumokra alapozva beszélhetünk finnugor népművészetről? Honnan valók a vizsgálat tárgyául szolgáló anyagok?

A tudósok elsősorban régészeti leletekre támaszkodnak. A régészeti feltárások — mennyiségileg és minőségileg is eltérő — eredményei azonban viszonylag szűk körben megnyilatkozó művészeti tevékenységről vallanak. (Gondoljuk meg, régészeti úton csupán a pusztító erőknek ellenálló anyagok tárhatók fel; így megsemmisültek a fatárgyak, az építészet és viseletkultúra — pl. az igen változatos ornamentikájú faháncs- és kéregfelhasználások — távoli múltra utaló emlékei.) A régészet azonban így is jelentős eredményeket ért el. Pontosan néphez lehet kapcsolni a honfoglalás utáni magyar vagy finn leleteket, az észt eredmények felhasználásával rekonstruálni lehet a 11—13. századi észt viselet stb. Ezért — Kodolányi nyomán állítjuk —, a régmúlt korok művészetéről nem rajzolható teljes kép. (Erősen foghíjasak pl. az obiugorokra — legközelebbi rokonainkra — és a volgaiakra vonatkozó anyagok.)

A kutatók rendelkezésére ezen felül a muzeális gyűjtemények állnak. A krono lógiai rétegek tanulmányozására olyan múzeumi anyaggal rendelkezünk, amely a 19. században volt mindennapos használatban. (Tény, hogy a múzeumi gyűjtemények létrehozása általában a 19. században kezdődött.)

A múzeumi anyag általában 150—200 éves anyagi kultúrát, a régészet viszont 1000—1500 évvel ezelőtti, lényegesen archaikusabb művészetet mutat be. A feltűnő ellentmondás természetesen feloldható: a múzeumi anyagok viszonylagosan fiatal kora sem zárja ki a lényeges, fontos összehasonlítások megtételét. A kötet tudós szerzője, Niilo Valonen a gazdasági fellendülések idején uralkodó művészeti stílusok népivé válásáról a múzeumi anyagokra támaszkodva, így summázza észrevételeit:

„A 19. század néprajzi anyaga azt bizonyítja, hogy pl. Nyugat-Finnország déli részén a román stílus hatása volt a legerősebb, a magyar ornamentikára és színgazdaságra a gótika nyomta rá bélyegét, a volgai finnugorok kultúrájára a török-tatár és az orosz kultúra, az obi-ugor viseletre, valamint az orosz-karjalai építészetre pedig több áttételen keresztül a bizánci kultúra hatott leginkább.”

A nehézségek ellenére nyilvánvaló, hogy a „lehetséges-e, hogy egy-egy motívum hosszú időn át megmaradjon?” vagy az „elképzelhető-e, hogy az eredeti finnugor művészetnek egyes folytatása mondjuk a 19—20. század fordulóján élt művészet?” kérdésére a kutató spekulációktól mentes, pontos választ képes adni.

309