Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - MŰVÉSZET - Péntek Imre: Égni és égetni a legmagasabb hőfokon
én is... Egy porcelán edényegyüttessel pályáztam. Néhány éve díjakat is osztogatnak. A Türkiz jelige szerencsét hozott, mert a négy díjból az egyiket én kaptam. Nem is ez az érdekes... A vásár olyannyira ipari jellegű, hogy a díj két egyenlő részre oszlik. Egyik a tervezőé, a másik a kivitelezőé. Szóval: a díj egyik felét a FIM-nek juttatták. Különös módon a díj „elkallódott”. Nem az enyém, a vállalaté. A díszdoboz, amiben a díj a központba érkezett, „útközben” elveszett. A díszoklevél — nem értették vagy nem vették komolyan? — a papírkosárban kötött ki. A díj — egy szokatlan formájú fémgúla — az irodákban hányódott jó ideje, amikor kiderült: díjat nyert a FIM Valenciában. Nekem nagyon rosszul esett. Mi értelme van így a munkánknak? Mintha az ipart az sem érdekelné, ha elismeréshez jut. Jó: általunk. Természetesen nem akarom azt állítani, hogy csak azok a termékek jók, amelyek díjat nyernek. Van más módja is az értékelésnek. De azért különösnek tartom, hogy nem kíváncsiskodott senki. Valójában mi is történt Valenciában? Valaki, egy magyar díjat hozott el?* Túlságosan belemerültünk az edénygyártás gondjaiba. Holott mindketten intenzíven művelitek a kerámia plasztika műfaját is. És nem is sikertelenül. Munkáitok az élvonalhoz számítanak. Hogy fér össze az a két — számomra ellentétesnek látszó — törekvés bennetek? Szekeres Károly: A művészi formálás igényéről sohasem mondtam le. Szükségem van arra is, hogy időnként elengedjem a fantáziámat. Kísérletezzem, játsszak az anyaggal, a színekkel és formákkal. Ezek a térformák, különös hangulatot keltő plasztikai felületek kellenek nekem. Sok kevésbé sikeres munka is akad köztük, de a kudarcokból, a melléfogásokból okulva egy másik munkám tökéletesebb lesz. Akár egy edény is. Az edénytervezést nem tekintik művészetnek. Szerintem tévesen. Az edény formájában is van mérték és arány, épp úgy mint a szoborban. Nagyon sokszor az edény és a szobor hasonló plasztikai élményt kelt. Amikor az ember a művészi plasztikákat csinálja, rajtuk frissít... Fáradsága sokszorosan megtérül. Azok a formai ötletek, lelemények, amelyeket a plasztikák dobnak fel, az edények tervezésébe „beépülnek”. Innen van az a sajátos íz, amit egy edény látásakor nehéz szavakba foglalni. Aki csak edényt tervez sorozatban, az előbb-utóbb beszürkül. Ha nem kísérletezik az agyaggal, a legvégletesebb kifejezési formákkal, akkor egy idő után ismételni kezdi önmagát. A feladatot csak technikailag tudja megoldani, többre nem képes. A mi munkánk azért művészet is. Főként akkor, ha benne van az a többlet, az a formai csin, amit műszerekkel nehéz kimutatni... De mégis benne van. Az ipari formálás nem idegen a plasztikai formálástól. Egyáltalán nem... Honnan meríted az inspirációt? Szekeres Károly: Az emberben kialakul egy gondolat, vizuális ötlet. Előadásmód. Ezt viszi következetesen végig. Ezt próbálja anyagszerűvé tenni. Vásárhelyi Emese: Keletkezik valamilyen formai probléma, amivel évekig birkózunk. S időközben rájövünk, mennyi minden rejtőzik megoldások variánsaiban. Ami eddig elsikkadt, ami elkerülte a figyelmünket. Szekeres Károly: A hiányérzet is nagy mozgatóerő. Aztán a váratlan hatások felbukkanása: a kemencében kiégő agyag színárnyalata valami újat, meglepőt ígér. Ha erről lemondanék, magamat korlátoznám. Aztán jönne az igénytelenség, a rutin: másolnám mások megoldásait, előkerülnének a prospektusok, az árukatalógusok. Magamból nem tudnék semmilyen pluszt adni a feladathoz. Bármiről legyen is szó! Nem érzitek kissé fölöslegesnek működéseteket a gyárban, munkahelyeiteken? Az elmondottak után nem csoda, ha ilyesmi jár a fejemben... Szekeres Károly: Kétségtelen, hogy azt a tudást, fölkészültséget, amivel rendelkezünk, nem használják ki. Sokkal, de sokkal eredményesebben lehetne foglalkoztatni bennünket. • Az interjú készítésének idején a FIM Üzemi Lapja, a Mestermunka meglehetősen lelemás hangvételű cikket közöl' Sz. Vásárhelyi Emese díjnyertes készletéről. Fél évvel az események után. 306
