Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Kiss Annával
illik a dolgok két oldalát vizsgálgatom... az egyik oldalát és a másik oldalát. És rájöttem arra, amire minden normális és józan ember rájön, hogy rossz meg jó nincsen. Emberek vagyunk, és az ember dönt. Az egyikre nemet mond, a másikra igent. Mert ugyanannak a dolognak két oldala van. Ami elkészült, az két hosszú vers, és két monodráma. Ezek majd kiválogatják a többit. Ami nem ide való, félreteszem. Mert én ezt a nemet akaróim megírni, ezt a bizonyos igent. A magam szerintit. Az lesz a legjobb, ha nem figyelek arra, amit eddig a dolgaimról mondtak. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni. — Miért? — Azért, mert a kritikák csak arról szólnak, hogy hogyan dolgozom. A hogyanról. Az a dolguk. Aztán szólnak arról is, hogy ezzel a „hogyan”-nal, meg ezzel a „mit”-tel, mit tudtam csinálni. De most félretéve mindent, arról van szó, hogy kimondhassam első értelmes mondatomat. Persze, kötetnyi terjedelemben. — Ezek szerint eddig még nem mondtgd ki? — Nem mondtam ki. Remélem, hogy ez lesz az első értelmes mondatom. Hogy artikulálva beszélek majd egy kötetben. Mert az eddigiek dadogások voltak... Azt hiszem, hogy az ember valami nagy-nagy épületet készít a mondanivalója alá. Én a szobromnak, az épületemnek a talapzatát megcsináltam. Az épület még eztán következik. Nem csekélység a talapzat, örülök, hogy túl vagyok rajta, mert van aki nem talál talapzatot utólag a művének. Én ezzel nagyon sokat babráltam. Eddig az orrom volt az, ami dolgozott, most már jön az eszem is ... de az orromról most se mondok le. Én már sokmindent tudok a világról. Én ezt a világot megszenvedtem. Halottaim vannak és elevenjeim. És ha ezt a felelősséget felvállalom, akkor a teljesítésnek és a felvállalásnak még a mikéntjét is meg kell találjam. Ki kell, hogy álljak a tanításból, több időt kell magamnak szereznem, hogy elmondhassam. Gondolom, ezért születtem. Én eddig nem voltam költő, én eztán leszek költő. Ha meg tudom állni a saját magam próbáját. Ez a kötet, úgy érzem, hogy ilyen lesz. Nem jön ez hamar. De meglesz. Ügy érzem, hogy ami már készen van, hívja majd a többit... Hogy ebben a tudásom benne lesz, a tapasztalásaim, meg a hitem is, meg a bajaim is, meg a csalatkozásaim is. De én nem az az ember vagyok, aki főleg a csatlakozásairól beszél... Én az az ember vagyok, aki az embert szeretné megszerettetni az emberrel... Nem tudom, ki hogyan olvassa az én dolgaimat... Mért az nem derül ki ám a szövegből, amit írnak róla... Nem derül ki igazán. Azért nem, mert ők is fényképeszkednek, mint ahogy én is fényképeszkedem. Nekik is meg van a maguk kínja. A kritikusnak nagyobb kínja van, mint az enyém. De én tudom, hogy az embert, ha jót akar magának, csak egy dolog mentheti meg a saját őrültségeitől, meg a mások őrültségeitől is: hogy tudja, hogy kicsoda. Tudja, hogy mit akar és hogyan lehetne boldog... a többivel együtt is. Nagyon sokmindent megéltem. Rengeteg mindent tanultam, és ezt szeretném valahogy elmondani, hogy mire is éltem, és mire is tanultam... Ha ezt sikerül kifejeznem, akkor megírtam az első verseskötetemet... Ami nem készülődés ... Ami tényleges, valódi verses- kötet. A többi is vállalható. Hogyne lenne vállalható... A madár is tollász kodik, mielőtt nekikezdene repülni. De eddig én még nem repültem. Én mások műveiben is érzem ezt. És ez a szorongató kényszer, hogy mit írhatott volna és mit írt meg, és mit nem fog megírni, mert elmetsződött az élete... Ez akkora felelősség annak a számára aki él, hogy kénytelen gondolkodni. Sokkal erősebben — Mindenki helyett, aki már nem él. Mindenki helyett végigon258
