Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Kiss Annával

illik a dolgok két oldalát vizsgálgatom... az egyik oldalát és a másik oldalát. És rájöttem arra, amire minden normális és józan ember rájön, hogy rossz meg jó nincsen. Emberek vagyunk, és az ember dönt. Az egyikre nemet mond, a másikra igent. Mert ugyanannak a dolognak két oldala van. Ami elkészült, az két hosszú vers, és két monodráma. Ezek majd kiválogatják a többit. Ami nem ide való, félreteszem. Mert én ezt a nemet akaróim megírni, ezt a bizonyos igent. A magam szerintit. Az lesz a legjobb, ha nem figyelek arra, amit eddig a dolgaimról mondtak. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni. — Miért? — Azért, mert a kritikák csak arról szólnak, hogy hogyan dolgozom. A hogyanról. Az a dolguk. Aztán szólnak arról is, hogy ezzel a „hogyan”-nal, meg ezzel a „mit”-tel, mit tudtam csinálni. De most félretéve mindent, arról van szó, hogy kimondhassam első értelmes mondatomat. Persze, kötetnyi ter­jedelemben. — Ezek szerint eddig még nem mondtgd ki? — Nem mondtam ki. Remélem, hogy ez lesz az első értelmes mondatom. Hogy artikulálva beszélek majd egy kötetben. Mert az eddigiek dadogások voltak... Azt hiszem, hogy az ember valami nagy-nagy épületet készít a mondanivalója alá. Én a szobromnak, az épületemnek a talapzatát megcsi­náltam. Az épület még eztán következik. Nem csekélység a talapzat, örülök, hogy túl vagyok rajta, mert van aki nem talál talapzatot utólag a művének. Én ezzel nagyon sokat babráltam. Eddig az orrom volt az, ami dolgozott, most már jön az eszem is ... de az orromról most se mondok le. Én már sokmindent tudok a világról. Én ezt a világot megszenvedtem. Halottaim vannak és eleven­jeim. És ha ezt a felelősséget felvállalom, akkor a teljesítésnek és a felvállalás­nak még a mikéntjét is meg kell találjam. Ki kell, hogy álljak a tanításból, több időt kell magamnak szereznem, hogy elmondhassam. Gondolom, ezért születtem. Én eddig nem voltam költő, én eztán leszek költő. Ha meg tudom állni a saját magam próbáját. Ez a kötet, úgy érzem, hogy ilyen lesz. Nem jön ez hamar. De meglesz. Ügy érzem, hogy ami már készen van, hívja majd a többit... Hogy ebben a tudásom benne lesz, a tapasztalásaim, meg a hitem is, meg a bajaim is, meg a csalatkozásaim is. De én nem az az ember vagyok, aki főleg a csatlakozásairól beszél... Én az az ember vagyok, aki az embert szeretné megszerettetni az emberrel... Nem tudom, ki hogyan olvassa az én dolgaimat... Mért az nem derül ki ám a szövegből, amit írnak ró­la... Nem derül ki igazán. Azért nem, mert ők is fényképeszkednek, mint ahogy én is fényképeszkedem. Nekik is meg van a maguk kínja. A kritikus­nak nagyobb kínja van, mint az enyém. De én tudom, hogy az embert, ha jót akar magának, csak egy dolog mentheti meg a saját őrültségeitől, meg a mások őrültségeitől is: hogy tudja, hogy kicsoda. Tudja, hogy mit akar és hogyan lehetne boldog... a többivel együtt is. Nagyon sokmindent megéltem. Renge­teg mindent tanultam, és ezt szeretném valahogy elmondani, hogy mire is él­tem, és mire is tanultam... Ha ezt sikerül kifejeznem, akkor megírtam az el­ső verseskötetemet... Ami nem készülődés ... Ami tényleges, valódi verses- kötet. A többi is vállalható. Hogyne lenne vállalható... A madár is tollász ­kodik, mielőtt nekikezdene repülni. De eddig én még nem repültem. Én mások műveiben is érzem ezt. És ez a szorongató kényszer, hogy mit írhatott volna és mit írt meg, és mit nem fog megírni, mert elmetsződött az élete... Ez ak­kora felelősség annak a számára aki él, hogy kénytelen gondolkodni. Sokkal erősebben — Mindenki helyett, aki már nem él. Mindenki helyett végigon­258

Next

/
Oldalképek
Tartalom