Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 4. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Kiss Annával

dőlni mindent. Ezek nagyon nagy szavak .. . Mondom, egyszerű dologról van szó: hogy mit felejtettünk mi el, emberek. Ezt szeretném elmondani.

— Ez a készülő kötet mennyiben fog eltérni eddigi nyelvezetedtől és költői világodtól?

— Nézd ... Jó az a szobor amelynek a talapzata rossz, vagy másmilyen?... Nem lesz ez idegen. Csak megint elkezdődik valami. Ezt a kritikusok jól érezték. Most már röpülni kéne, most már eleget tollászkodtunk! Én lassú ember vagyok. Nagy alapot kerítek, mert nagy dolgot vállaltam. Ez nem nagyképűség. Erre csak egy élet elég. Nem tíz év meg húsz. Ha eleget éltem, akkor az első verseskötetem kijön. Ha nem éltem eleget, akkor tovább kell tollászkodnom. Ügy érzem, most már eleget éltem ... Eleget haltam, eleget éltem, ez már az lesz...

Tudod, játszom én egy gondolattal, mert csúfondáros egyén vagyok, hogy mi lenne, ha más néven megírnám a saját műveim kritikáját... Biztos lehetsz benne, hogy keményebb, és kegyetlenebb lennék. De abban is biztos lehetsz, hogy azt a bizonyos célt én nem téveszteném el benne ... arra fűzném föl a mondandómat. Hogy mennyire vagyok én emberi jelenség, mit míveltem eddig, mint ember, mi az én bűnöm ebben, mit mulasztottam el, és mit sikerült elérnem. Kiderülne, hogy kevesebb mindent értem el, mint amit elmulasztottam. Erről én nem tehetek, mert emberi lény vagyok, eleve tökéletlen. De én abban is hiszek, hogy az ember azért találta ki magának az istent, mert ő maga akar az lenni. És ha ennek akadálya van, akkor nem lesz az. De ha megteremti magának azt a lehetőséget, hogy saját eszményi voltát megvalósítsa az életben, akkor abból kijöhet valami.

Ez egy becsületes meccs. Elsősorban magammal folyik. A megfogalmazás gyénségével folyik. Én nagyon sok szóval bánok, én nagyon jól tudok magyarul, egyetlen erényem. De hogyha ezen kívül sikerült közben igazán felnőnöm, de úgy, hogy közben gyermek is maradtam, tehát ép ember maradtam, akkor talán hasznára lehetek másoknak. Én leírtam egy nemlétező kötet nem- létező elejére azt, hogy „botránytól, bukástól nem félek, nekem ebből a legtöbb emberi hasznom származott”. Hát én csak azt kívánom magamnak, hogy nekem ezek megadassanak. Mert ha botrányra lehetőség nincs, bukásra lehetőség nincs, bármikor félre mehet a szekér. Jóravaló emberek között, akik egy célra felgyülekeztek, azoknak a botrány, meg a bukás olyan mint a tollpihe. Arra való, hogy tisztázza a dolgait, és most már máshogy, tisztességesebben, másképpen induljon annak, aminek eleve is nekiindult. A bukás az embert nem lódítja ki, a bukás az embert a maga célja felé lódítja. És ez a társadalomban is igaz. Az ember, mint montják, társadalmi lény. Ha költő, akkor annál inkább társadalmi lény. Én nagyon bánom, hogy nekem a munkából ki kell álnom, mert én hiszek abban, hogy az embernek olyan dolgokat is tenni kell, ami azonnal hasznára van mindenkinek. De ha az én teljes voltomat leszűkíti, akkor ki kell állnom. Mert az viszont fontosabb.

De hátha megtalálom, megintcsak az orrommal, hogy mi a további dolgom. Nem akarok lemondani a gyerekekről. Én gyermekkertésznek születtem, a költő meg a gyermekkertész szerintem ugyanaz. Ennél testvéribb pályát nem lehet elképzelni. Csak a nyűgét akarom leadni. A gyűléseket, a továbbképzéseket, a papírt... mindent le akarok adni, ami ezzel együtt jár. Ami fölösleges. Mert annyi erőm azért nincs. És olyan sokáig azért nem élek. Nem vagyok örökéletű. Viszont sokmindent tudok, és háthogyha ezzel hasznára leszek azoknak, akik felnőnek.

259