Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Kiss Annával
ember a másik emberről csak az emlékeiből meg a jelenéből tud valamit igazán. Az az őszinte. A fotó már nem az. És azt hiszem, hogy a kép sem, mint ahogy az írás sem. Tehát minden amit úgy hívunk, hogy művészet, bármenynyire tökéletes és zseniális, valamilyen módon mégsem az. Ha én eleven vagyok, és elevennek akarom magamat látni, vagyis hűséges képet akarok magamról tudni, engem csak nézzenek. Akkor én éljek és ne írjak. — Nappal tanárnő vagy, délután pedig költőnő. Hogyan fér el nálad ez a kettősség? — Este, és éjszaka vagyok költő... Erőben fér el. Eddig telt az erőmből, 1961 óta telt az erőimből. Most van ennek az erőnek vége. Bennem azt hiszem két ember ereje van, de lehet, hogy többé is. Rengeteg dolgot el tudtam végezni ... Voltak emberek, akik mellett én is támasz voltam, és mellettem is támaszok voltak. Tehát voltaképpen három ember helyett éltem, és bizony, néha négy-öt személyben is kellett léteznem. És meg kellett állnom a lábamon. Most van vége az erőmnek. De az erőn kívül van még valami, ami mégis nyereségnek tűnt a tanításban. A gyermek. Azt hiszem, nincs olyan ember, akiben egy morzsányi emberség is van, hogy meg ne hatódna a gyerektől. Vagyis, a gyermek védi a felnőttet, és nem a felnőtt a gyereket. Én azt hiszem, és még mindig azt hiszem, hogy sokkal többet kaptam a gyerekektől, mint ők kaptak tőlem. Én, amit tudtam, adtam, de ők sokkal többet tudtak nekem adni. A védelmen kívül azt is, hogy végiggondoljam a dolgokat, mert ha az ember egy Kiss Zsuzsikát, meg egy Dénes Tamást, vagy egy Szűcs Erikát, vagy bárkit ismer, tudja, hogy kicsoda, a gondjait, a bajait, a tehetségét, a kisgyerekségét, a felnőttségét, tehát az emberségét, a galádságait, akkor már nem szándékszik elvonatkoztatni. Ez azért nagyon fontos, mert az ember szívesebben szereti az embert, mint X-et, vagy Y-t. És ez nagy bűn. Főbenjáró bűn. Én ettől menekültem meg. Eddig ebben nem voltam bűnös. Én az emberiséget sosem áldottam, és sosem szidtam. — Költészeteddel máris jelentős rangot szereztél magadnak. Vajon értek-e hátrányok női mivoltod miatt? ... — Azt hiszem, legjobb, ha az ember ezen nem gondolkodik. Én nem hiszek abban, hogy ha nő vagyok, vagy ha férfi vagyok, akkor sikeresebb lehetek, vagy kevésbé lehetek sikeres, hogy több a nyűgöm, vagy kevesebb a nyűgöm. Aki ilyeneket gondol magáról, az vagy elodázza a dolgait, vagy nem mer szembenézni önmagával. Mindenki megvalósíthat akármit, ez az akasztófáig igaz. Az akasztófa alatt is igaz, csak utána már nem igaz. Utána viszont már az életmű igaz. Én a nővoltomat soha el nem tagadtam, nem is fogom, nem vagyok rá büszke, arra se lennék, ha férfi lennék. Nem is irigylem a férfiakat. Viszont van egy óriási előnye az én nővoltomnak. Amit ellestem, mint modellt, más asszonyoktól. A hihetetlen hosszú tűrésnek a tudománya. Ez az én költői pályámnak sarkalatos pontja, mert énnekem erre szükségem volt. Én évekig vártam elfogadtatásokra, de mindenben évekig szoktam várni elfogadtatásokra. Ezt tudom, tehát türelemmel várok tovább. Nem futkosok közben, nem intézkedem. Csinálom a magam dolgát. Tudom, hogy mit csinálok. Vagy bejön, vagy nem. Be szokott jönni. Aztán hogy mit kellene még itt csinálnom, mint nő? Ugye ki kéne adnom magamat, ahogy a férfiak is kiadják: magukat. Ez nyilván mindenre vonatkozik. Ha én férfi lennék, akkor se adnám ki magam. Mert vannak olyan személyes dolgok, amire más esetleg lehet kíváncsi, de 'ha én nem vagyok rá kíváncsi, mert olyan alkat vagyok, akkor én sem traktálom a többieket ezekkel a dolgokkal. Tehát nem 255
