Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat)
irántam. „Hogyhogy olyan sok ideje van?” — kérdezte Lee-től, aztán engem is vallatóra fogott. — Mit csinál itt Párizsban? — kérdezte. — Jogot kéne tanulnom, de semmi kedvem hozzá. — Mihez volna kedve? A Café du Dóméiban hallottam valamit harangozni arról, hogy a filmnek nagy jövője van, ezért így válaszoltam: — Valamihez a filmszakmában ... — A filmesekhez nincs semmi közöm, de ismerek egy nagyon jó amerikai fényképészt, Peter Powel a neve, aki munkatársat keres. Lee is bíztatott, hogy ismeri Mr. Powelt, a felesége pedig a barátnője. Ne tétovázzak, vágjak bele! A fényképezés eleddig sohasem érdekelt, még fényképezőgép sem volt soha a kezemben, Lee ösztönzésére mégis elhatároztam, hogy felkeresem feter Powelt. Előbb azonban még a Café du Dome-ban elmagyaráztattam magamnak, hogy a fényképészek háromféle folyadékot használnak: az előhívót, a vizet és a fixálófürdőt, valamint, hogy a negatívot ebben a sorrendben kell a folyadékokba áztatni, nagyon vigyázva arra, hogy a fixálófürdőből egy csepp se jusson az előhívóba. Ezzel az alapbölcsességgel felfegyverezve jelentkeztem Powelnál. Powel azonban ezt az egyetlen kérdést szegezte nekem: — Mennyi fizetést akar? Szabódtam. A fixálóiürdőre gondoltam, és azt hajtogattam, hogy nincs még elég tapasztalatom, Mr. Powel azonban hajthatatlan volt: — Mennyi fizetést akar? — ötszáz frankot — vágtam rá kínomban. Annak idején ebből megélt egy diák. — Megkaphatja, és ha jól kijövünk egymással, még többet is. Így lettem fényképész... * Késő téli délután a Cafe du Dóméiban. A fallal és oszlopokkal kerített helyiség minden ülőhelyét a leendő szellemóriások tartják megszállva kora délelőtt óta. A legkitartóbb éjjeli baglyok már hajnali hatkor átvonultak ide, az ilyenkor záró SeZect-ből. Egy csésze feketéjük mellett ülnek, és mikor ebédidőben néhány vajaskifli elfogyasztásával legalább szimbolikusan eleget tesznek a megszentelt étkezésnek, az apéritif-ivók tettre kész fajtája csatlakozik hozzájuk. Nyílik az ajtó, egy szőke óriás jelenik meg, kissé ingatag léptekkel, ártatlankék szeme fátyolos, hatalmas mellkasából alkoholpára tör elő. Körülnéz és felhorkan: — You son of a bitch! Vigyen el az ördög, ha most szét nem verem a fejed! — bömböli és egy csupa szeplő s példátlanul pimasz fizimiskájú tizenhét éves fiú asztalához törtet. Pierre, a közveszélyes nőcsábász és leendő költő, a jelenet idején a részeg óriás magántitkára, nem óhajtja elviselni a pofont. Vad hajsza kezdődik, csészék, üvegek, poharak hullanak — a zűrzavarnak a személyzet beavatkozása, valamint az üldöző hirtelen kijózanodása vet véget. A szőke óriás nem volt más, mint Arthur O’Neil, az ismert fotográfus; a Vogue minden száma töméntelen képiét hozta. Akkoriban — 1925—1926! — az elsők között szakított a megvilágítás szokásos előírásaival, s objektumait, — rendszerint elismerten szép nőket — az enyhe gúnnyal fogadott ellenfény aureo229
