Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 4. szám - Reismann János: Nyugtalan évek (emlékirat)
PÁRIZS 1925. június 4-én, vasárnap a Musée du Luxembourg termeit jártam. Már majdnem a végére értem, mikor észrevettem egy lányt. Karcsú volt és szőke, mint Greta Garbo a legszebb éveiben. A képek nem érdekeltek többé. Húsz éves voltam, és így érthető, egyre csak azon járt az eszem, mi módon szólíthatnám meg a lányt. Félénk pimaszsággal követtem. Megfigyeltem, hogy előbb közelről veszi szemügyre a képeket, majd néhány lépést hátrál, hogy messzebbről is láthassa őket. Haditervet készítettem: úgy állok majd mögéje, hogy amikor hátralép, a lábamra lépjen. Hosszas tétovázás után megvalósítottam a tervem. A lány a lábamra lépett, majd bűbájosán bocsánatot kért: „Je vous demande pardon!” Egy szót sem tudtam kinyögni. Restellkedve továbbálltam. Annyit mindenesetre megállapítottam: a lány amerikai. A képtár lassan-lassan kiürült. Gondoltam, hogy az előcsarnokban megvárom és megszólítom. Jött is, de éppen abban a pillanatban, amikor meg akartam szólítani, előugrott egy férfi, aki eddig követte a lányt, mondott neki valamit, majd együtt mentek ki a múzeum épületéből. Végtelenül elkeseredtem. A Quartier Latin csodálatos nyári forgatagában sem találtam vigaszt. * Néhány nappal később egy építészmérnökhöz voltam meghíva. Megérkezésemkor a társaság már jórészt egybegyűlt. És kit pillantok meg a vendégseregben: a Luxembourg-képtánbeli lányt! S méghogy megpillantom: de cinkos pillantással üdvözöl, mintha jó ismerősök lennénk. — Ki volt az a férfi, aki megszólította magát? — kérdeztem a lányt. — Egyáltalán nem érdekes — válaszolta legyintve. Kettesben maradtunk, ö tenyérből jósolt nekem, én pedig úgy tettem, mintha értenék a grafológiához. Megtudtam, hogy a lányt Lee-nek hívják, és egy ugyancsak jelenlevő festőművésztől díszletfestést tanul és a közeli Svájcba utazik szabadságra; én pedig elmondtam, hogy magyar vagyok és a közeli napokban St. Jean de Luz-be utazom egy nőismerősömmel... * Csak egy hónap múlva érkeztem vissza St. Jean de Luzből. Egyik barátomtól meghívót kaptam a Salon d’Automne megnyitására. Ezrek tolongtak a képek előtt, „egész Párizs” ott volt. És egészen véletlenül kit látnak szemeim ebben a nagy tolongásban? Lee-t, a lányt! Ez alkalommal már együtt maradtunk, és aztán is együtt „jártunk” jó ideig. Egészen addig, amíg Lee vissza nem utazott az USÁ-ba. 1926 februárjáig. Közben azonban történt valami. A festőművész ugyanis, akinél Lee tanult, ugyancsak érdeklődni kezdett Három részletet mutatunk be Itt és következő számainkban Reismann János visszaemlékezéseiből. Az emlékirat a szerző egész életművét reprezentáló és a Corvina Könyvkiadónál előkészítés alatt álló Reismann albumban lesz majd olvasható. A német nyelvű kéziratot Fél Jenő fordította, a fotók válogatásáért V. Reismann Marlant illeti köszönetünk. A Szerk. 228
