Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Héra Zoltán: A világ öt sebe
lírai esszéket Héra teljes idejével (életidejével), egész életrajzával írja. Amit a vershitelesség definíciójaként írt le, bízvást vonatkoztathatjuk esszévilágára: „A vers hitelessége az, hogy igazán vers. Hogy hitelesen szól: izzón és kihívóan, fényesen és zavarba ejtőn, úgy, olyan szabadsággal és telítettséggel, amilyennel nem szólhat más, csak a vállalni és tanúsítani hivatott, szavahihető lélek.” Nem egyszerűen történelmi távlattudás, folytonosság, nembeliségismeret szólal meg itt, hanem (az említett) lét- tudás-léttitok nyomozása, lehatolás az elemiig, az emberien sorsszerűig, az értékmintákig, a magatartásmodellekig. Ezért próbál-hitelesít újra olyan fogalmakat, mint a hit, nosztalgia, lélek, nép, demokrácia, szerep, személyes líra, énvilág, létkülönösség, többértelműség, haza, urbánus, ízlésetika, stíluserkölcs. Értelmező szótárba illően pontos Héra fogalmazása, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy egyéni fordulattal, érvelési móddal. A „hit” pl. egyértelműen emberhitet jelent minden teológiai felhang nélkül (mint Adynál, Juhász Ferencnél). A „nosztalgia” ancien-re- gimehívői ellen fenekedik, s a goethei Prométheusz szavával kéri, „hagyják meg a nosztalgiát” minden költőnek és költői lelkű embernek, hogy feltámaszthassák saját életük „létragyogását”. A „Puszta elvont ideállal — Inkább nem is dallanék” Aranyfogadkozása új csengést kap az időben, mert „puszta elvontság lett, ami nem megújítva volt hagyományos”, mert elvont lett minden, „ami az epigonnemzet gyanújába kevert” — így újul a hazafogalom, s Héra jegyzetei meggyőzően követik a történelmi jelentésváltozást. így tovább valamennyi idézett és fel nem sorolt „szótári alakban”. Mintha Csernisevszkij kitűnő könyvét venné alapul (s .mindazt, ami azóta megjelent) valóság és mű viszonyának szembesítésére. Végigvonul a köteten a valóság- elemek „potenciális költőiségének”, esztétikai lehetőségének faggatása. Az olvasói élmény legjavához tartozik ennek az összefüggésnek követése, mintegy fölfűzése, füzérré növesztése. A legemlékezetesebb a már említett Csontváry-példa. Hogyan foganhatott meg a festőben A taorminai görög színház romjai című képének látomása. A mai taorminai látvány fantasztikusan „ugyanaz”, mint a Csontváry-képen, és a giccsfestők vagy kommersz fotósok is azt a látószöget választják. Miért bomlik le bennünk a látvány, miért marad ép a festői építmény? Milyen áttételek vezetnek a valóságtól, a modelltől a képig (mutatis mutandis az élettől a műig), erre ad esztétikailag hiteles, átélt és végiggondolt választ, a „téma-különös” és az alkotó találkozására. Mit tanult Moore a szardíniái „barbár” szobrocskák keményen egyszerűsítő, merészen elemi, ősien modern formáiból, s hogyan vihető át ez a tanulság a költői alkotásra? Minden sorban megérint a személyesség, a hérai látás szuverenitása. Az itáliai lovasszobrokból rekonstruálja Viktor Emanuel és Garibaldi találkozását, a szobor-szimbólumot jelképi értékű valóságból vezetve le. Tsz-tájakon, istállónézőben arról meditál, mennyi analógia, metafora forrásvidéke az állatszeretet. Az éji szállásra, a terebélyre telepedő pávákat látván így kiált föl: „Pávafa!” Ezzel érve tetten a megnevezés és csodálkozás önkéntelen-tudatos pillanatát, a költői kép genezisét. A látszólag giccses, kőszívekkiel teli temetőbe úgy lép be, „mint egy ó-ízekkel teli, sűrű és igaz verseskötetbe, amelyben hitele van minden szónak.” Ügy érzi, annyira „egyénitettek” ezek a kőszívek, szinte ma is dobognak. S ami ebben a legemberibb: a kőfaragó személyre szóló tapintata, az „egyedüli példánytól” való búcsúja. Nem valami skanzenes, újnépies divatnak hódol, amikor magával visz egy talált fataliga-kereket. A mitológiai ősidőkig lát vissza ennek a taligakeréknek küllősugárzásában. Megint az emberi alapképességnek szól a hódolat, megint esztétikai fényű a lelet, az alkotó emberre figyeltet szinte áhítattal: „Átok volt nekem, de most már, hogy szeretnem lehet, szeretni fogom rajta azt, ami a gondolat és a találékonyság műve: volt kezek, volt hitek alkotása.” Az algíri színházban a magyar kanász- tánc délies változatát véli fölismerni. Az algériai fátyolviselet szektatitkait, szektaszabályait „a másképp stilizált vagy elrendezett, de attól még egyazon élet” nyílt titkaként értelmezi. Mikor a NÉKOSZ alkonyán egy „vadember” bicskával döfte át Héra dédelgetett könyvét, Móricz híres iVíasrneíő-antológiáját, Héra fölszisszent a líra védelmében. Mostani esszékötetének minden lapját végső soron a világ lírai érzékenységének védelmében írta. Héra lírai esszéje műfajtágító, műfaj ki tér jesztő képlet. Hiszen hiába engedte át 223
