Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Héra Zoltán: A világ öt sebe
a műfaj sejtfalán már a klasszikus esszé a művészi eljárást, attól még értekezés maradt, szubjektív hangoltságú tudományos műfaj. Héra egységesít, saját igényeihez közelít jól elhatárolható műfajokat, egyéni lírájú esszéjébe beolvaszt önéletrajzot, szociográfiát, úti jegyzetet, esztétikai elmélkedést. Publicisztikai oldottság, tudományos szigor, költői jelenlét. A szépirodalmi, a tudományos és a közéleti műfaj egy- gyéforrasztása, oldhatatlan ötvözete. A tematikus parttalanság engedelmeskedik a törékeny műfaj felszívó tágasságának, demokratizmusának (és fordítva). Reflexió-futamok, elmélkedés-ciklusok, eszmélkedés-kompozíciók. A tárgyi kiindulópont ugyan őrzi a másság árnyalatait (puszták népés önéletrajz, útijegyzet, esztétikai műhelyvallomás), a könyvszerkezeti kényszert azonban legyőzi a műfaj és személyiség meghatározó írásvarázslata, gondolati uralma, stílushatalma. A hérai esszé az előszó esz- széelméletének igazolása: túllép „a kritikába száműzött esszén”, egészen az életkritikáig és „a maga kenyerén élő gondolat” műformájáig. Harcosságát sem lehet megkérdőjelezni a személyes hang miatt: „nem szakmákat akar ráncba szedni, hanem világokat.” Nem kisszerű csetepatéra vállalkozik az esszéizáló Héra, a tisztogatásnak csak így látja értelmét: „Ha tisztogatás, hát a nagyistállóban, Augiász-isten sárkánybarmai között!” Előző kötetében (Életítélet — válogatott és új versek) van egy próza vers-ciklus Iróniák és rapszódiák címmel. Héra esszédarabjai, jegyzetmozaikjai ezekkel a prózaversekkel rokonainak. Persze az esszék mégsem prózaversek. Félúton vannak a prózavers felé. Ez azonban nem felemásság. Tömények, de nem prózavers-fokon, „csak” a fölfokozott személyességű esszé fokán, a lírai meditáció fokán. Sok a képi-megjelenítő a stílusban, de prózaversnek még nagy a „ráhagyás”, a redundancia, ahhoz még bőbeszédű a kifejtés, van leválasztható fölöslege. Nem csoda, hiszen nem prózaversről van szó. A kétségtelenül közös esztétikai jegy: a stilisztikai intenzitás, a képnyelvi sűrítés, a gondolat koncentráltsága, a kompozíciós kisforma. A lírai veretű mini-tanulmány azonban minőségileg más, mint a teljes struktúrájában, szövegében, képigrammatikai mivoltában önmagán túlmutató, poétikai törvényű „más-beszéd”, amelyben már a fogalmiság és a „többértelműség” minőségileg más aránya jut érvényre. Nem értékítélet, hanem ténykérdés e másság megállapítása, semmi lefokozót nem jelent az esszék rovására. Nemcsak bírja, hanem igényli is az újraolvasást Héra esszékötete. Az Emlékrajzás százhúsz oldala az önéletrajzi emlékezéseké. A külső és belső történés állandó kölcsönösségében végzi az önvizsgálatot, a hajlamok és a társadalmi erők vitázó szövetségében. A puszták népe élménykor, életiskola új változata ez Illyéséhez képest nemzedéki, sőt történelmi különbséggel. A módszer egészen más: tematikus „hossz- metszetek” elemeiből építkezik. A vallomásból a jellem önéletrajza hangzik föl. A lélek elszánása a küldetésre, egy világparancs előtti kemény alázatra. Minden emlékkocka anyagszerű és jelképi erejű. Érezzük a világ beleszólását a lélekformálásba. Székesegyház, Bank és Börtön mered elénk. És a „bronz Berzsenyi” titánalakja: „Ügy tűnt, hogy magának az akaratnak és a teljesedésnek a szobrát nézem.” Városrajzai (emléklátomásai) leginkább megközelítik a prózavers fokát képnyelvi, lírai minőségükkel (Városok). A Kemenesi elégiák végén az „aranylagzi” közeledtét említi, úgy értve: „ötven év frigy az élettel”. A világ öt sebe, az imponáló esszékötet nemcsak Héra világmérlege. Mindnyájunk számára mérés és mérettetés. Mint minden valódi értékrendű, bármilyen műfajú olvasmány. Héra körképe életgazdag és eszmegazdag. Eszméltető hozzájárulás a mai történelmi ember helyének, szerepének, vállalásának tisztázásához. Erre egyik legjobb példa megint a líra sokat idézett védelme, a könyv egyik fő motívuma. A hérai emberlátás archimédeszi pontja lehet. Mit akar a költő, ha még szerepe sincs, kérdezi a kötet végén az esszéíró. S így válaszolja meg: „Talán éppen a nem-szerep-szerapet. Az álcátlanságot: emberen emberarcot.” (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978.) CS. NAGY ISTVÁN 224
