Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - SZEMLE - Cs. Nagy István: Héra Zoltán: A világ öt sebe
Jaj annak az egyénnek is, népnek is, amely nem rendelkezik a mindenkori valóság sokoldalú-árnyait ismeretével, amelyben nincs meg az igény és a képesség annak megszerzésére! A példa kézenfekvő: éppen a második világháború, amelyet előbb a Honvédelmi Minisztériumban, majd a már szétvert hadseregben, a fronton szolgált végig a szerző, tehát „fent” is „lent” is szerzett tapasztalatokat az ostobaságról és az öngyilkos-nemzetgyilkos hozzánemértésről, kolosszális felelőtlenségről. A vonzó az Kolozsvári Grandpierre Emilben, hogy noha egy percig sem titkolja rokon- vagy ellenszenveit, mégsem vádiratot kíván írni. Ez lenne ugyanis a legkönnyebb a mai ismereteink birtokában — s sokszor bele is esünk ebbe a hibába. Nem teszi ezt a szerző, .mert nagyon is jól tudja, hogy ez amennyire erkölcstelen, annyira haszontalan is. A hajdani Honvédelmi Minisztérium, s egyáltalán az uralkodó osztály, az úri középréteg, vagy ha úgy tetszik bürokrácia hibáinak egy része ugyanis túlélte a háborút és nagyon is valóságos, él a jelenben is! Gondolunk itt például a racionális gondolkodás hiányaira vagy éppen a felelősséggel való labdázásra. Nem is lehet ez másként, hiszen azzal, ha megtagadjuk a múltat, még nem tettük meg nem történtté, nem szüntettük meg azokat a rossz szokásokat, beidegzettségeket (lásd például az „uram-bátyám ügyintézést stb.), amelyek a tudatokban leülepedve tovább élnek, illetve újra termelődnek. Szándékosan nem részleteztük, elemeztük magát a lebilincselően izgalmasan és fordulatosán előadott cselekményt, azt a „testet”, amely mintegy várként hordozza Kolozsvári Grandpierre Emil gondolatait. Megítélésünk szerint a szerző életművének legfontosabb darabjai éppen ezek az önéletrajzi fogantatásé kötetek, fontosabbak, mint a szintén szellemes, pergő cselekményű regényei. A magyarázatot éppen ő adja meg abban a részben, ahol a magyar próza és a gondolatiság mostoha viszonyáról értekezik. Mert nagyon igaza van, a gondolatiság nem erőssége irodalmunknak, irodalmi életünknek. Mint ahogyan az őszinteség sem. Kolozsvári G. Eimil mindkettőben példaszerű: lebilincselően élvezetes olvasmányt ad, amelyben az intimitások csak erősítik a továbbgondolásra inspiráló szellemes maximákat, bölcseleti tartalmat, anélkül, hogy ránk erőltetné azokat. (Magvető, 1978.) HORPÁCSI SÁNDOR Héra Zoltán: A világ öt sebe Héra szabatos szóval kifejti esszétanát. Mivel ezt elöljáróban teszi, megsokszorozza az olvasó tudatosságát. A verssel azonos indulati magból sarjasztja esszéit. Valami dac munkál bennük, akár a versekben, s a költő vagy esszéista önvédelmi mozdulata az írás. Olvasóstul értve az írást, nyilvánvaló az önvédelem kollektív jellege a történelmileg meghatározott rontó erők ellen. Ha megbízható az életanyag és az indulati-gondolati irány, akkor megerősödve kerülünk ki a négyszáz oldalnyi „esszépano- rámából”. Héra emberi-költői világának külső-belső tájai lobognak föl. Gondolat és indulat szenvedélyében esszéizálva az emberi-külsőt és a költői-belsőt. Saját Csont- váry-példájára emlékeztetve: „egyetlen teremtő aktusban” éli meg létélményeit. Szverdlovszktól Szicíliáig (a „nagy havak városától” a mediterrán fényekig), Berzsenyitől József Attiláig és tovább: mindent izzásponton fogad be, a világfeszültségre a valóságérzékeny költőember lélekfeszültségével válaszolva. „Léttudás” és „léttitok” vibráló egysége az egész reflexió-áradás (a két kulcsszó a 146. oldal első és utolsó előtti sorában jelképes véletlenül került egymáshoz közel). Istenkísértő esetlegesség szervezte a kötetet tematikusán, tárgyi anyagában. Annál szilárdabb a személyiség, a költői látás kohéziója. Érezzük és tudjuk, a sajátos 222
