Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Simonffy András: Bizalmatlan tavasz (regényrészlet)
érkező és jelentkező magyar katonákat a szovjet parancsnokság nem Debrecenbe irányította, hanem hadifogoly-táborokba. Képzeld el a helyzetemet: naponta többször elhangzik a frontrádión a felhívásom: új kormány, új hadsereg vár benneteket, alakulatotokkal együtt gyertek át. .. Jönnek is, de egyesével, szökve, s látom, hogy Rákosszentmihály főterén lef egy vérzik őket. Az én szememben ezek a magyar katonák már egy új, antifasiszta és demokratikus hadsereg katonái, az orosz parancsnokság szemében még gyanús hadifoglyok. Naiv voltam, persze. Sőt, idealista. Reklamáltam, de nem sok eredménnyel. Végül egy nap törésre vittem a dolgot. Január 11-én. Mai szóhasználattal élve: kiborultam. Ez volt az én lázadásom, nem bűn, több annál: hiba. Udvariasan, de némán végighallgattak, majd csak annyit mondtak, hogy ez a felsőbb parancs. Egységesen átalló alakulatokra számítottak, harcra kész alakulatokra, nem átszökdöső katonaruhás emberekre, akikről azt sem tudják, hogy kik, mifélék, nem nyilasok-e, nem ellenséges ér- zületűek-e ... De ha ez a feladatkör nekem nem megfelelő és nem egyezik szándékaimmal, akkor igyekeznek más megoldást keresni. Másnap közölték velem, hogy visszavisznek Debrecenbe. Teherautón zöty- kölődtünk Jászapátiig a komisz januári hidegben, ott felvettük édesanyádat, délre már Szolnokon voltunk. Már sötétedett, mire elértük Debrecen határát. A városban, a színházzal szembeni Forrai-házban a szovjet városparancsnoknak, egy alezredesnek adtak át. A fogadtatás katonásan rideg volt. A városparancsnok engem és a végig velem lévő Török József hadnagyot arra utasított, hogy szolgálattételre jelentkezzünk a Honvédelmi Minisztériumban. Most tudni kell, hogy ezekben a hetekben a magyar kormány jóformán még csak névleg létezett, a hatalom gyakorlásához szükséges legelemibb eszközök és szervezetek nélkül. Már az Ideiglenes Nemzetgyűlést is csak a Vörös Hadseregtől kölcsönkapott néhány teherautó segítségével lehetett egybehívni. Ezeken a teherautókon érkeztek meg Debrecenbe a „honatyák” Miskolcról, Szegedről és máshonnan. S bizony még akkor, januárban is úgy állt a helyzet, hogy kormány volt ugyan, a miniszterek konyhájára került valahonnan egy magyar szakácsnő is, de az ebédhez valót már a szovjet városparancsnokság bocsájtotta rendelkezésükre. Kialudtam magam, s másnap reggel nekiindultam, hogy megkeressem a Honvédelmi Minisztériumot. Hosszas kérdezősködés után ráakadtam a Csokonai színház melletti, úgynevezett pénzügyigazgatósági épületben. Folyosó végi három szoba volt az egész, az ajtón egy cetli: „Honvédelmi Minisztérium”. És a „minisztériumban” egyetlen egy tiszt: Kéri Kálmán vezérkari ezredes, (Dálnoki Miklós Béla egykori vezérkari főnöke az 1. magyar hadsereg élén). Természetesen megörültünk egymásnak, Moszkvában ő már nem volt ott, amikor mi édesanyáddal kiérkeztünk, Debrecenben, a Nemzetgyűlés előtti napokban pedig még nem volt ott. Kéri rögtön tájékoztatott a helyzetről: Vörös János még mindig Moszkvában tárgyal a fegyverszünetről, s amíg ő odakint van, addig a honvédelmi tárcát az akkori közellátási miniszter, Faragho Gábor viszi. Mi vagyunk tehát az új hadsereg első katonái. Azok, akik Moszkvát megjárva kerültek Debrecenbe: Kéri Kálmán, az annak idején magunkkal vitt Vörös Tibor százados, Török József repülő-főhadnagy és Hátszeghy Ottó ezredes, aki néhány nappal előttünk repülte át a frontot, Kővári Marcell alezredes, aki el sem hagyta Debrecent, és jómagam. Ha ezt a rövid néhány hetet szakaszokra kellene osztanom, akkor azt monG