Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 3. szám - Vathy Zsuzsa: Pókok és virágok (elbeszélés)

vagy a hátamon, senki se vakarhat le róla. Annyira szeret, hogy előbb tudja, mint én, mit gondolok! Az öregasszony hosszú cigarettára gyújtott. Olyan hosszú és vékony volt a cigaretta, mint egy különleges célra készült aranyszög. — Ezért akarod megölni? — mondta végre. A lány hangja, mint kertben a levélzörgés. — Nem ezért. — Hát miért? — Azért — de ez már inkább suttogás volt, mint beszéd —, mert külön­ben ő öl meg engem. Az öregasszony fölnevetett. Bement a szobába, kihozta a vodkás üveget, a kerti asztalra tette. A lány föl jaj dúlt. — Minek is beszélek? Mit tudhatsz te erről! Vagy tudod, mi az, hogy nyak­törés, zátony, napfogyatkozás? Voltál már árokban didergő kavics, két ablak közé csukott légy? Voltál birsalma virág? Csalogattál már méhecskét, lepkét, szitakötőt? Vagy hallottad sírni a virágokat? Hallottad, hogy verdes a szirmuk? És akartál már te is madár lenni? Virág létedre madár? Szerettél már any- nyira, hogy megváltoztasd érte létezésed törvényeit? — A lány eltakarta a sze­mét. — Minek is beszélek? Minek magyarázom, ami elmondhatatlan? Épp te tudod! Te egyedül élő, te magadat-szerető! Az öregasszony arca megrándult. — Én nem tudom! Én aztán nem! Mit gondolsz te — kiáltott a fájdalmá­val ékeskedő lánynak — az én két gyerekem micsoda? Szerelemgyerek. Bizony, szerelemgyerek mind a kettő! Ahogy kimondta megnyugodott. — Nem tudsz rólam semmit — dünnyögte. — Azért beszélsz bolondokat, mert semmit sem tudsz rólam. A lány lehajtotta a fejét. Annyit tudott Olgáról, hogy egyedül él ebben a hegyi házban, és esténként gyakran látni, amint a téren levő cukrászdából ha­zafelé botorkál, vagy inkább tántorog. — Ez a ház — Olga kicsit merev mozdulattal körbe mutatott —, a máso­dik férjemé volt. Az elsőre alig emlékszem. Mind a vad ló. Csak ment, szágul­dott, ha két napig velem volt, hetekre eltűnt. Fényes nappal veszítettük el egymást az utcán, az egyik sarkon még mellettem volt, a másikon már nem. Gyerekünk, szegény kisfiam, két hetes korában meghalt. Az öregasszony lassan, fájdalom nélkül idézte föl az életét. — A második uram gyenge volt, örökké bátorítottam. Ha körme hozzáért a kirepedt bőrömhöz, már hidegrázást kapott. Éjszaka gyötrő álmai voltak, szép fehér bőrét kiverte a víz. Itt nőtt föl, ebben a házban, és tömérdek bánatot hordozott magában. Tüzes ing az élet, szokta mondani, tüzes ing, nem nekem való! Volt egy pisztolya, azt akarta, fogjam a kezét, míg lelövi magát. A lány, mintha most ébredne. — Lelőtte? Az asszony kinézett a kerítésen át az utcára. — Volt aztán jó férjem, rossz is. A jó szeretett, a rossz meggyötört. — Le­tette a cigarettát, nikotintól sárga ujjaival félrehúzta nyakán a pulóvert. — Látod ezt? — Válla tövében szúrás nyoma látszott. — A Keresztes kése. Oda akart szögezni az ajtóhoz, hogy amíg megjön, senkivel szóba ne állhassak. 177

Next

/
Oldalképek
Tartalom