Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Vathy Zsuzsa: Pókok és virágok (elbeszélés)
vagy a hátamon, senki se vakarhat le róla. Annyira szeret, hogy előbb tudja, mint én, mit gondolok! Az öregasszony hosszú cigarettára gyújtott. Olyan hosszú és vékony volt a cigaretta, mint egy különleges célra készült aranyszög. — Ezért akarod megölni? — mondta végre. A lány hangja, mint kertben a levélzörgés. — Nem ezért. — Hát miért? — Azért — de ez már inkább suttogás volt, mint beszéd —, mert különben ő öl meg engem. Az öregasszony fölnevetett. Bement a szobába, kihozta a vodkás üveget, a kerti asztalra tette. A lány föl jaj dúlt. — Minek is beszélek? Mit tudhatsz te erről! Vagy tudod, mi az, hogy nyaktörés, zátony, napfogyatkozás? Voltál már árokban didergő kavics, két ablak közé csukott légy? Voltál birsalma virág? Csalogattál már méhecskét, lepkét, szitakötőt? Vagy hallottad sírni a virágokat? Hallottad, hogy verdes a szirmuk? És akartál már te is madár lenni? Virág létedre madár? Szerettél már any- nyira, hogy megváltoztasd érte létezésed törvényeit? — A lány eltakarta a szemét. — Minek is beszélek? Minek magyarázom, ami elmondhatatlan? Épp te tudod! Te egyedül élő, te magadat-szerető! Az öregasszony arca megrándult. — Én nem tudom! Én aztán nem! Mit gondolsz te — kiáltott a fájdalmával ékeskedő lánynak — az én két gyerekem micsoda? Szerelemgyerek. Bizony, szerelemgyerek mind a kettő! Ahogy kimondta megnyugodott. — Nem tudsz rólam semmit — dünnyögte. — Azért beszélsz bolondokat, mert semmit sem tudsz rólam. A lány lehajtotta a fejét. Annyit tudott Olgáról, hogy egyedül él ebben a hegyi házban, és esténként gyakran látni, amint a téren levő cukrászdából hazafelé botorkál, vagy inkább tántorog. — Ez a ház — Olga kicsit merev mozdulattal körbe mutatott —, a második férjemé volt. Az elsőre alig emlékszem. Mind a vad ló. Csak ment, száguldott, ha két napig velem volt, hetekre eltűnt. Fényes nappal veszítettük el egymást az utcán, az egyik sarkon még mellettem volt, a másikon már nem. Gyerekünk, szegény kisfiam, két hetes korában meghalt. Az öregasszony lassan, fájdalom nélkül idézte föl az életét. — A második uram gyenge volt, örökké bátorítottam. Ha körme hozzáért a kirepedt bőrömhöz, már hidegrázást kapott. Éjszaka gyötrő álmai voltak, szép fehér bőrét kiverte a víz. Itt nőtt föl, ebben a házban, és tömérdek bánatot hordozott magában. Tüzes ing az élet, szokta mondani, tüzes ing, nem nekem való! Volt egy pisztolya, azt akarta, fogjam a kezét, míg lelövi magát. A lány, mintha most ébredne. — Lelőtte? Az asszony kinézett a kerítésen át az utcára. — Volt aztán jó férjem, rossz is. A jó szeretett, a rossz meggyötört. — Letette a cigarettát, nikotintól sárga ujjaival félrehúzta nyakán a pulóvert. — Látod ezt? — Válla tövében szúrás nyoma látszott. — A Keresztes kése. Oda akart szögezni az ajtóhoz, hogy amíg megjön, senkivel szóba ne állhassak. 177
