Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Vathy Zsuzsa: Pókok és virágok (elbeszélés)
A testvérére volt féltékeny, a Kálmánra. Vagy a Kálmán a Palira? — Csendesen, magában nevetett. — De jó, hogy megöregedtem! A lány eltöprengett azon, amit hallott, aztán sugárzóan fiatal arcát az öregasszony felé fordította. — Most arról beszélj, akit szerettél. Aki a legkedvesebb volt valamennyi között. Olga belebámult a tiszta, ragyogó arcba. — Akit szerettem? Én a szerelmet szerettem. Mindig azt, aki volt. Gyengét, erőset, szelídet, dühöset. Egyformán szerettem mindegyiket. A lány a fejét rázta. — Nem hiszem. Nem lehet egyformán szeretni. Az öregasszony elgondolkozott. — Legföljebb jobban emlékszem egyikre-másikra. Főleg, akik komiszak voltak hozzám. Azokra, akik meggyötörtek! — Róla beszélj — mondta a lány makacsul. — Akit a legjobban szerettél. Akitől még mindig félsz. Az öregasszony kendőt terített a vállára, vörös, sárga virágokból hargolt kendőt. Ügy burkolózott bele, mintha pókok, bogarak akarnák megrohanni. — Ripacs volt — mondta mérgesen —, nagyhangú ripacs. A baltérdét nem tudta behajlítani, húzta a lábát, ezért minden nő külön szerette. Néha éjszaka hallom most is. Sss ... kopp ... sss ... kopp ... Így hangzott a járása. A lány megremegett, nem mert hátranézni. Háta mögött hallotta, tisztán hallotta, ő is a kétféle láb surranó, koppanó zaját. — De komisz ember volt! Ha elment, soha nem lehetett tudni, mikor jön haza. Váratott magára, napokig. Hasaltam a szobában, a kertben, fülemet a földre szorítottam. Kutyaugatás, szél, levélzörgés... Micsoda ember volt! Egyszer kora reggel fölkerekedett, és másnap este jött haza. Ültem a széken, kezem a karfán, így vártam rá két napig. Mikor megjött, erővel kellett lefejteni a kezem a székről. Annyit mondott: — na, jó volt itthon, Boris? — Borisnak hívott, nem kellett neki az igazi nevem. És tudod, mit mondott még? Hogyha szeretem, szenvedjek érte. Jót tesz az nekem! — És te? Olga fölemelte a hangját, arca gőgös lett. — Azt mondtam, nem szenvedek senkiért! Hanem szenvedjen mindenki magáért! — Ezt mondtad neki...? — De azért szenvedtem. Jaj, de mennyit! Néha elvitt magával. Mikor együtt mentünk, akik csak láttak bennünket, sírtak örömükben. Olyan szépek voltunk ketten, egymás mellett. — Mikor... ? — A lány kérdezni akart valamit, de elharapta a mondat végét. Olga fölemelte az üres vodkás üveget, megforgatta, visszaengedte. — Míg nem ismertem, azt sem tudtam, mi az, hogy szesz, öt liter bort megivott egy este. Engem nem itatott, azt nem mondhatnám, sőt, haragudott, ha sokat ittam. Mégis, vele kezdődött, az életemben — zavartan elhallgatott, térdén a gyerekek ügyetlenségével egy ragtapasszal leragasztott sebet próbált elrejteni. Fölnézett, biccentett. — Igen, meghalt. De jön azóta is. Itt énekel, a fülemben, a mellemben, a fejemben. Hallod? Most is. 178
