Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Vathy Zsuzsa: Pókok és virágok (elbeszélés)
VATHY ZSUZSA Pókok és virágok — Beszélgessünk a szerelemről. Ezt az öregasszony mondta, aki közelről nézve nem is volt olyan öreg, bőre tette, az egészségtelenül barna bőre, és cilinderes szemüvege. A másik, a lány fiatal volt. Haja rövid és aranysárga, de aranysárgák voltak a szeplői is, és arany színűek szemében az apró fényrögök. Szél Viola bal szeme sötétebb volt, mint a jobb, és ez nyugtalanságot keltett abban, akire nézett, akkor is, ha az illető nem tudta, mitől van. Teraszon, fehér asztalnál, fehér székeken ültek, egy tál szőlő volt közöttük, és a szerelemről beszéltek. A lány magas, jajgató hangon, az öregasszony rekedten, mélyen. Mikor már alkonyodott, az idősebb nő mind gyakrabban ment be a szobába, a szekrényből üveget vett elő, töltött magának. Sokat ivott, és rendszerint vodkát, azt érezték meg a legkevésbé rajta. — Megölöm — kiáltott föl újra a lány. — Megölöm. — Miért ölnéd? Mást szeretsz? — Nem! Dehogy! — Akkor ő? — Ö sem. Nem hiszem. Az öregasszony föllibben tette a térítőt, és az asztal alá nézett, mintha kutyát, vagy macskát keresne. — Ver? Rosszul bánik veled? Szél Viola kiegyenesedett a széken. — Nem ütött meg soha. — Akkor milyen? Részeges? Egy pillanatra csend lett. — Iszik. De nem az a baj. — Hát? — Az ital nem árt neki. Megihat egy demizson bort is, és szelíd marad. Csak a kedve nő meg tőle. — A lány gyanakvón nézett az öregasszonyra. — Nem tudom, megérted-e? Elmondhatom-e neked? . . . Ilonka .. . — Olga — mondta agyoncigarettázott hangon az öregasszony. — Olga! Tudod, milyen ember a kedvesem? -— A lány megérintette az asz- szony karját, arca komoly volt. — Olyan, hogy minden, ami a világon van. hozzátartozója. Testvére, szerelmese. Szerelmese! Érted te ezt? Az asszony fölszisszent, a lány hangja vékony lett, mintha sírna. — Rokona a homoknak, a madárnak, a hangyának, minden embernek, A legnagyobb ellenségének is. — Kezébe temette az arcát. — Rokona mindennek, mindenkinek. Olga az idősebb fölényével, szelíden mosolygott. — Azért téged is szeret? A lány arca bíborvörös lett. — Hogy szeret-e? Fölkap, forró tüzet lehel rám, és azt mondja, az isten áldja meg a fogaidat. Máskor rámnéz, elfeketedik az arca, és nyög, hogy púp 176
