Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - Simonffy András: Bizalmatlan tavasz (regényrészlet)
A pusztulásra ítélt Budapest fegyveres német hóhérainak sorában szégyenszemre még mindig harcolnak magyar csapatok. A Budapesten lévő magyar tábornokokhoz, vezérkari tisztekhez, törzstisztekhez és tiszthelyettesekhez, honvédekhez intézem a debreceni ideiglenes Nemzeti Kormány alábbi parancsát: „Minden magyar katona rangjának megfelelő beosztásban kövessen el azonnal mindent Budapest felszabadítására. A fegyveres vagy fegyvertelen átfutás önmagában most már nem elégséges. A gyáva elbuvás magyar katonához nem méltó. Bűn. Ehelyett: az arcvonalban lévő magyar csapatok azonnal nyissák meg a frontot a felszabadító Vörös Hadsereg előtt. A város belsejében elhelyezett fegyveres magyarok hátulról támadjanak a bekerített németekre. A németek leverésében közreműködő magyar katonák nem hadifogságba kerülnek, hanem otthonaikba visszatérhetnek. Őket az új Magyarország rangkülönbség nélkül régi szeretettel öleli keblére. Magyarok! Ne féljetek! Magyar földön, magyar módra, magyarul akarunk és fogunk tovább élni a független, demokratikus nemzeti Magyarországon. Minden dolgozó magyar karra szükség van a magyar haza újjáépítésének nagy munkájában. (Budapest alatt rádión beolvasva, 1945. jan. 4—8.) Simonffy-Tóth Ernő, 1977: Ezért vittek el tehát decemberben Debrecenből előbb Jászapátira, majd Rákosszentmihályra. Itt működött a szovjet parancsnokság egyik nagy propaganda osztálya. Én ebben a pillanatban is a Magyar Front, a katonai ellenállási mozgalom elkötelezettjének éreztem, tudtam magam. Két cél vezérelt: megkímélni a fővárost a pusztulástól és az elhúzódó harcoktól, valamint minél több átjött magyar katonát küldeni hátra, Debrecenbe, a szerveződő új magyar demokratikus hadsereg részére. Ahhoz, hogy a későbbieket világosan értsük, el kell mondanom, hogy 1944. december 31-e döntő dátum volt a szovjet frontparancsnokság és a magyar honvédség kapcsolatainak (vagy: lehetséges kapcsolatainak) történetében. A két parlamenter — Osztapenko és Stejnmec kapitány — brutális legyük olása jogos haragot és mérhetetlen elkeseredést váltott ki a szovjet frontparancsnokság tisztjeiből. Azt jelentette ez az addig példátlan gaztett, hogy a körülzárt Budapesten rekedt német és magyar alakulatok végsőkig kitartó harcra szánták el magukat, hogy nem tanultak Sztálingrád példájából, hogy a német hadvezetés újra tízezreket szán vágóhídra csak azért, hogy a szovjet előnyomulást néhány héttel késleltesse. Érződött ez az elkeseredés a velünk, magyar tisztekkel használt hangnemben is: a szívélyesség, amely a leendő fegyvertársnak szólt, hűvös udvariasságra változott. Ezek a szovjet frontparancsnokok, akik Sztálingrádtól, Moszkvától harcolva jutottak el idáig, már ekkor megértették: Budapest elhúzódó ostromával elmúlik majd annak a lehetősége is, hogy egy új magyar hadsereg jelentős mértékben kivegye részét az országa felszabadításáért folyó harcokból. Az én feladatom december utolsó napjaiban inkább tájékoztató, informatív jellegű volt, Budapesten ugyanis feltehetőleg kevesen tudtak arról, hogy a németektől felszabadult országrészen már új kormány alakult, hogy új hadsereg szerveződik, hogy a német megszállás vége nem azt jelenti, hogy helyette orosz megszállás következik, hanem éppen az ellenkezőjét: a szövetséges hatalmak — köztük a Szovjetunió — kifejezett kívánsága és elvárása, hogy a felszabadult 4
