Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - SZEMLE - Bakonyi István: "... a mi szerelmünk nem egyénre ható volt..." Pünkösti Árpád: Im, béjöttünk nagy örömmel
ból megint jönnie kell, de ezt az öntudatot én is segítem, hogy otthagyja végre a villanyszerelést. Ettől még a hitem is megnő, ha egyáltalán nőhet, mert van bennem mindig egy búcsúnyi népnek elegendő. Talán abból ered, hogy itt dolgozhatunk, hogy nem vagyunk kitéve a megalázásnak.” Attól érezzük a regény nagyrészében sikeresnek Dobóné megformálását, hogy alakja mentes a sematizmustól. (Sematikus lehetne akkor is, ha a személyi kultusz körhyörtelen megtestesítőjeként dicsőítené magát, de akkor is, ha tiszta fehér áldozatként lépne elénk.) A történet első fontos csomópontja az a párttitkár-gyilkosság, melynek elkövetőjét még jugoszláv állampolgársággal is vádolják. (1950-ben vagyunk!) A sztori ezidő- tájt válik a legnemesebb értelemben izgalmassá, anélkül, hogy krimi módjára válna lebilincselővé. A korábban általam is jelzett drámaiság és szaggatottság itt nyer igazi funkciót. „Elég lenne az asszonyt verni, sziszegi Piros néném. Hát kik vernek? Kit vernek? Mindenkit. Vernek az ávósok mindenkit.” A bemutatott világ ridegsége is jól érzékelhető: „Reszketnek a tanyák. Ne gyújts gyufát, ide talál jönni a gyilkos, vagy akik üldözik. Marjuljon ki, érted, inkább marjuljon ki a Riska oldala, akkor sem megyek szalmáért, én nem akarok senkivel találkozni!” A hazugságok lemezte- lenítése a fő írói-riporteri szándék, másrészt az asszony nehéz helytállása is ettől az időtől kezdődik igazán. Ekkor már halványabbak viszont azok a részletek, amelyek az elnöknő magánéletére vonatkoznak. Ebben a műben is csak részben birkózik meg a szerző az egyébként páratlanul nehéz feladattal, hogy a közért áldozó ember életének mindkét szféráját hitelesen bemutassa. Szándéka pedig a két szál összekötése. Ezt például abból is látni, hogy a férj végig közvetlen viszonyban van azokkal a törekvésekkel, melyek felesége közösségiipolitikai magatartását jellemzik. Ez a viszony hol pozitív, hol negatív, de összességében nem eléggé mély, irodalmilag nem eléggé kimunkált. (Az „irodalmiasságot” joggal kérhetjük számon, hiszen éppen a főszereplő számít remek irodalmi hősnek, bármennyire is hangsúlyozzuk a dokumentum-jelleget.) Az eddigiekből talán kitűnik, hogy az lm, béjöttünk nagy örömmel legfontosabb közlendőjének az ötvenes évekről való részleteket tarthatjuk, a középpontba állított személyiség sorsának alakulásával. Pünkösti műve viszont több évtizedet ölel föl. így adott a kérdés: hogyan jelenik meg például 1956 és a konszolidáció kora a regényben? S vajon egy kétszázhetven oldalas könyvbe belefér-e több évtized, s többféle történelmi kor tablója? Vázlatosan föltétlenül. De Dobó Vincéné magatartása alapjaiban nem változhat meg. Ahogy mondja 1956 végén: „Én soha nem éreztem, hogy valamit azért csinálok, mert én vagyok a főnök, nem is bírom érezni, hogy én is vagyok valaki. Ha igaz ügyet képviselek, akkor mindegy, mi vagyok, a kötelessége benne van az emberben, én takarítóként sem tudnék más lenni.” Az események sodra nem engedi az elmélyültebb ábrázolást. Az elbeszélésben a sztori az elsődleges, s a lendület kétségtelenül elsodorja a jellemek teljesebb rajzát. Akadnak azért ilyen részletek is. Egy helyen így mond kemény ítéletet: „Aki meg az összejátszás veszélye miatt legszívesebben páncélba zárná a bizalmat, annak azt mondom, majd kevesebb lenne a sógorság, komaság, ha nekem nem felfelé kellene jónak lennem, ha még inkább a nép adná vagy venné vissza a bizalmat!” Ez már a konszolidált, de ellentmondásait megszüntetni még nem tudó valóságot látó ember véleménye. Azok közé a káderek közé tartozik, akiket elmozdít helyéről az új idők mozgása, bármennyit is tettek annak érdekében. A „köszönetlenül hagyott pártbizottsági tagság” okoz neki belső szenvedést, az, hogy „ennyire eldurvultunk egymás iránt”. A megfáradt, „a pihenjt nem ismerő” közéleti emberben Pünkösti Árpád kétségtelenül társadalmi típusra lelt. Napjaink jellegzetes figurája Dobó Vincéné Kovács Veronika, még ha fáradhatatlan hite és cselekvőkészsége nem is tartozik a leggyakoribb értékeink közé. A körülötte fortyogó valóságról pedig hiteles képet kapunk. (Magvető, 1979.) BAKONYI ISTVÁN 1084
